– Soha nem kedveltem a családodat – mondja Zlata Petrovna, anélkül hogy felnézne a kötőtűkről. Ujjai gyorsan mozognak a fonalon, mintha még az első hó előtt be akarná fejezni az unokának szánt új zoknit.
Zlata a kezében tartja a forró teát, a gőz lassan felszáll a konyha plafonja felé. A menyére néz, és alig hisz a fülének.
– Mit mondott? – kérdezi halkan.
– Amit hallottál. Nem kedveltem, és most sem kedvelem. Különösen az anyádat – teszi le a kötést, és megigazítja a szemüvegét. – Mindig azt hitte, különb mindenkinél. Úgy tett, mintha… nem is tudom.
Zlata leteszi a csészét az asztalra. A keze enyhén remeg, de próbál nyugodt maradni. Húsz év házasság Szergejjel – és csak most dönt úgy az anyósa, hogy kimondja, amit gondol.
– Zlata Petrovna, miért mondja ezt most? Az édesanyám fél éve halt meg… nem lehetne ezt most… – próbálja visszatartani a hangját.
– Pont ezért mondom! – vág közbe az idős asszony. – Amíg élt, hallgattam, Szergej miatt. Most viszont kimondhatom az igazat.
A folyosón léptek hallatszanak – Szergej a szokásosnál korábban jött haza. Zlata megkönnyebbülést érez. A férfi belép a konyhába, homlokon csókolja a feleségét, majd az anyjára néz.
– Hogy vagy, mama? – kérdezi, miközben kinyitja a hűtőt.
– Beszélgetünk Zlatával – feleli nyugodtan az anyja, és újra a kötésbe merül.
Szergej nem érzékeli a feszültséget. Elővesz egy konzervet, kenyeret tesz az asztalra, és megjegyzi:
– Kétszázötven rubel, és ugyanaz az íze, mint mindig.
Aztán nevetve hozzáteszi:
– Emlékszel, Zlata, amikor az anyád az esküvőnkön mindenkit kioktatott, hogyan kell elkészíteni az Olivier-salátát? Azt mondta, nálunk senki nem tud főzni.
Zlata összerezzen. Eszébe jut, mennyire izgult akkor az anyja, hogy minden tökéletes legyen. Az egyetlen lánya esküvője volt.
– Csak ideges volt… – mondja halkan.
– Ideges? – horkant fel Zlata Petrovna. – Inkább parancsolgatott, mint egy tábornok. Elzavarta a vendégeket az asztaltól, mondván, hogy mindent elrontanak.
Szergej elkomorodik, végre észreveszi, hogy valami nincs rendben.
– Mama, miért most? – kérdezi békítő hangon.
– Akkor mikor? – teszi le végleg a kötést. – A feleségednek tudnia kell az igazat a saját családjáról.
Zlata feláll az asztaltól. A szíve hevesen ver, a torka elszorul. Már öt éve él egy fedél alatt ezzel az asszonnyal, amíg összegyűjtötték a pénzt a saját lakásra. Főzött rá, ápolta betegen, elviselte a megjegyzéseit.
– Az én családom nem ártott önnek semmit – mondja egyenletes hangon. – A szüleim mindig tisztelettel bántak magával.
– Tisztelettel? – csattan fel az anyós. – Az apád soha nem beszélt velem rendesen, csak bólogatott, mint egy szobor. Az anyád pedig… mindig az egyeteméről beszélt. Közgazdász volt, ugye? Mintha ezzel azt mondaná: én egész életemben gyárban dolgoztam. Értettem a célzást.
– Anyu soha nem mondott ilyet! – fakad ki Zlata.
– Nem mondta ki, de éreztette. Nem vagyok vak, kedvesem.
Szergej visszateszi a konzervet a hűtőbe, elmegy az étvágya.
– Mama, elég – mondja fáradtan. – Azok az emberek már nincsenek köztünk. Miért kell most ezt elővenni?
– Azért, fiam, mert a feleségednek tudnia kell, mit gondolok. Talán akkor megérti, miért nem járok hozzátok gyakran.
Zlata érzi, hogy mindjárt sírni kezd. Kimegy a konyhából, bemegy a hálószobába, leül az ágyra. A könnyei folynak. A falon túlról tompa hangok hallatszanak – Szergej halkan beszél az anyjával, ő pedig ugyanazzal a nyugodt hanggal válaszol.
Az anyja rákban halt meg. Hosszú ideig szenvedett. Zlata minden nap látogatta a kórházban, majd otthon is ápolta. Akkor Zlata Petrovna azt mondta, hogy megérti és támogatja… de valójában…
Az ajtó kinyílik, Szergej belép, leül mellé.
– Ne törődj vele – mondja, átölelve. – Már idős, beteg, ingadozik a vérnyomása… beszél összevissza.
– Szerjozsa, ez nem csak úgy „valami” volt – zokog Zlata. – Húsz évig gyűjtötte magában ezt a haragot a családom iránt. Én meg azt hittem, minden rendben van.
– Zlata, mi rendben vagyunk. Ez az ő problémája.
Zlata megtörli a könnyeit, a férjére néz.
– És te mit gondolsz? Őszintén.
Szergej hallgat, a homlokát dörzsöli.
– Az anyád tényleg… különleges volt. Emlékszel, amikor megszületett a fiunk, Alekszej? Rögtön elkezdte mondani, hogy mindent rosszul csinálunk – az etetést, az altatást, mindent. Anyám akkor nagyon megbántódott.
– De segíteni akart! – tiltakozik Zlata. – Könyveket olvasott, tanult…
– Értem. De úgy tűnt, mintha azt gondolná, mi semmit nem értünk a gyerekekhez. Pedig anyám három gyereket nevelt fel.
Zlata az ablakhoz lép. Kint finom őszi eső esik, a cseppek lassan csorognak az üvegen. Az élet megy tovább – és néha csak későn értjük meg, mi történt valójában.
– Tehát tényleg így gondoltátok? – kérdezi Zlata, anélkül hogy megfordulna.
– Nem teljesen… – válaszolja óvatosan Szergej. – Csak az édesanyád nagyon aktív volt. Mindenbe beleszólt, mindenkit tanított. Emlékszel a nyaralókra? Az apámnak magyarázta, hogyan kell krumplit ültetni, pedig ő egész életében kertészkedett.