A telefon kijelzője elsötétült. Vera mozdulatlanul állt a konyha közepén, és két kezével úgy szorította magához a készüléket, mintha az tartaná benne az utolsó erőt. Gál néni alig négy percig beszélt – tárgyilagosan, halkan, szinte hivatalos hangon. Egyetlen zokogás sem törte meg a szavait.
Dániel a kanapén ült. A televízió tompán duruzsolt a háttérben. Még csak fel sem emelte a fejét, amikor Vera megjelent az ajtóban.
– Dániel… Gál néni hívott. Édesanyám egy órával ezelőtt meghalt.
A férfi lassan bólintott. Ujjával végiggörgette a telefon kijelzőjét, mintha továbbra is fontos lenne, mit néz rajta.
– Értem… Részvétem.
– Azonnal indulnom kell. Kétórás az út. Add ide az autó kulcsát.
Dániel letette a telefonját. Nem azért, mert végre felfogta, mit mondott Vera, hanem mert meghallotta az „autó” szót. Kissé bosszúsan felnézett rá, mintha a nő valami teljesen értelmetlen szívességet kérne tőle.
– Nem. Szükségem van rá. Anyám megkért, hogy vigyem el Zina nénihez. Már múlt héten megígértem neki.
Vera nem mozdult. A konyha fénye mögüle világította meg, így az arca szinte teljesen árnyékban maradt.
– Felfogtad egyáltalán, mit mondtam?
– Persze. De már meghalt, nem? Mi értelme most rohanni? Holnap felszállsz egy buszra, és odamész. Az én anyám viszont él. Vár rám. Megígértem neki.
Eltelt egy másodperc.
Aztán még egy.
Majd egy harmadik is.
– Ugye ezt nem gondolod komolyan?
– Dehogynem. Nem fogom cserben hagyni az anyámat.
Vera lassan belépett a nappaliba. Megállt közvetlenül a televízió előtt, úgy, hogy Dánielnek végre rá kellett néznie. Többé nem tudta úgy tenni, mintha nem lenne ott.
– Csak egyszer foglak megkérni. Egyetlen egyszer. Gondold végig még egyszer, amit az előbb mondtál. Aztán válaszolj újra.
– Vera, ne csinálj jelenetet. Elmondtam világosan. Anyám vár, ígéretet tettem. A temetésed… mármint a temetéssel… egyetlen éjszaka alatt úgysem történik semmi.
– Az én temetésemmel? – ismételte lassan Vera.
– Tudod, mire gondoltam. Holnap elmész. Lesz ott más is. Ott van a nagynénéd, ott vannak a szomszédok. Megoldják nélküled is.
Vera kissé közelebb lépett hozzá.
– Tudod, hogy ez az utolsó alkalom, amikor kérek tőled valamit? Nem lesz még egy próbálkozás. Ez az utolsó.
– Istenem, Vera… Már megint felfújsz mindent. Egyetlen napról beszélünk. Csak huszonnégy óráról. Nem omlik össze a világ. Anyám kért meg valamire, én pedig megyek. Ennyi.
– Meghalt az édesanyám, Dániel. A tiéd pedig vendégségbe készül teázni.
– Ne csavard ki a szavaimat. Régóta tervezték ezt a látogatást, Zina néni számít rá. Szavamat adtam. Azt akarod, hogy megszegjem az ígéretemet?
– Azt akarom, hogy végre jusson eszedbe, kivel élsz együtt. És hogy megértsd, mit jelent számomra ez a nap.
– Emlékszem rá. De vannak fontosabb kötelességek. Az élők elsőbbséget élveznek.
Vera lassan kiegyenesedett. Hosszasan nézett rá, mintha örökre emlékezetébe akarná vésni az arcát. Nem volt a tekintetében gyűlölet. Nem volt benne harag vagy könny. Csak valami végérvényes nyugalom.
– Rendben – mondta halkan.
Ez a „rendben” különösen csendesen hangzott. Nem rezgett meg benne fájdalom, nem volt benne hisztéria, sem kétségbeesés. Dániel észre sem vette a jelentőségét. Már újra a távirányító után nyúlt.
Vera kisétált az előszobába. Kinyitotta a komód legfelső fiókját – azt, amelybe Dániel hét év alatt egyszer sem nézett bele. Elővett egy vastag, patentos irattartó mappát. Benne volt az útlevele, a lakás tulajdoni iratai, az autó összes dokumentuma, a banki papírok. Mindegyik kizárólag az ő nevére szólt. Gondosan a táskájába tette őket, majd hangtalanul becsukta a mappát.
Vera leakasztotta a falról mindkét autókulcs-készletet. Felvette a kabátját, felhúzta a cipőjét, és elindult az ajtó felé.
– Hová készülsz? – kiáltott ki Dániel a nappaliból.
– Elbúcsúzni az édesanyámtól.
– Mivel akarsz menni? Megmondtam, hogy szükségem van az autóra!
Vera kinyitotta a bejárati ajtót. Dániel ekkor már a folyosón állt – mezítláb, a távirányítóval a kezében, sértett arckifejezéssel, mintha valaki éppen elvenné tőle azt, ami szerinte természetesen az övé.
– Az autó az én nevemen van. Mindig is az én tulajdonom volt. Ahogy ez a lakás is. Mire visszaérek, a zárakat lecserélik. A holmidat összepakolom, és az ajtó elé teszem. Elviheted magad, vagy ha nem jössz érte, kirakom.
– Miről beszélsz egyáltalán?
– Nagyon is világosan beszélek. Egyszer. És utoljára.
– Vera, várj! Ne menj el! Ezt nem teheted csak úgy…
– Dániel. Az édesanyám meghalt. Te pedig elmagyaráztad nekem, hogy az autó fontosabb számodra, mert el kell vinned a saját anyádat teázni a nővéréhez. Ennél többet nem kellett hallanom. Ami köztünk volt, most véget ért. Kezdd el összepakolni a dolgaidat.
Az ajtó becsukódott.
A zár kattanása visszhangzott a csendben.
Lent néhány pillanattal később a lépcsőház ajtaja is becsapódott.