A telefon kijelzője elsötétült. Vera mozdulatlanul állt a konyha közepén, és két kezével úgy szorította magához a készüléket, mintha az tartaná benne az utolsó erőt. Gál néni alig négy percig beszélt – tárgyilagosan, halkan, szinte hivatalos hangon. Egyetlen zokogás sem törte meg a szavait.
Dániel a kanapén ült. A televízió tompán duruzsolt a háttérben. Még csak fel sem emelte a fejét, amikor Vera megjelent az ajtóban.
– Dániel… Gál néni hívott. Édesanyám egy órával ezelőtt meghalt.
A férfi lassan bólintott. Ujjával végiggörgette a telefon kijelzőjét, mintha továbbra is fontos lenne, mit néz rajta.
– Értem… Részvétem.
– Azonnal indulnom kell. Kétórás az út. Add ide az autó kulcsát.
Dániel letette a telefonját. Nem azért, mert végre felfogta, mit mondott Vera, hanem mert meghallotta az „autó” szót. Kissé bosszúsan felnézett rá, mintha a nő valami teljesen értelmetlen szívességet kérne tőle.
– Nem. Szükségem van rá. Anyám megkért, hogy vigyem el Zina nénihez. Már múlt héten megígértem neki.
Vera nem mozdult. A konyha fénye mögüle világította meg, így az arca szinte teljesen árnyékban maradt.
– Felfogtad egyáltalán, mit mondtam?
– Persze. De már meghalt, nem? Mi értelme most rohanni? Holnap felszállsz egy buszra, és odamész. Az én anyám viszont él. Vár rám. Megígértem neki.
Eltelt egy másodperc.
Aztán még egy.
Majd egy harmadik is.
– Ugye ezt nem gondolod komolyan?
– Dehogynem. Nem fogom cserben hagyni az anyámat.
Vera lassan belépett a nappaliba. Megállt közvetlenül a televízió előtt, úgy, hogy Dánielnek végre rá kellett néznie. Többé nem tudta úgy tenni, mintha nem lenne ott.
– Csak egyszer foglak megkérni. Egyetlen egyszer. Gondold végig még egyszer, amit az előbb mondtál. Aztán válaszolj újra.
– Vera, ne csinálj jelenetet. Elmondtam világosan. Anyám vár, ígéretet tettem. A temetésed… mármint a temetéssel… egyetlen éjszaka alatt úgysem történik semmi.
– Az én temetésemmel? – ismételte lassan Vera.
– Tudod, mire gondoltam. Holnap elmész. Lesz ott más is. Ott van a nagynénéd, ott vannak a szomszédok. Megoldják nélküled is.
Vera kissé közelebb lépett hozzá.
– Tudod, hogy ez az utolsó alkalom, amikor kérek tőled valamit? Nem lesz még egy próbálkozás. Ez az utolsó.
– Istenem, Vera… Már megint felfújsz mindent. Egyetlen napról beszélünk. Csak huszonnégy óráról. Nem omlik össze a világ. Anyám kért meg valamire, én pedig megyek. Ennyi.
– Meghalt az édesanyám, Dániel. A tiéd pedig vendégségbe készül teázni.
– Ne csavard ki a szavaimat. Régóta tervezték ezt a látogatást, Zina néni számít rá. Szavamat adtam. Azt akarod, hogy megszegjem az ígéretemet?
– Azt akarom, hogy végre jusson eszedbe, kivel élsz együtt. És hogy megértsd, mit jelent számomra ez a nap.
– Emlékszem rá. De vannak fontosabb kötelességek. Az élők elsőbbséget élveznek.
Vera lassan kiegyenesedett. Hosszasan nézett rá, mintha örökre emlékezetébe akarná vésni az arcát. Nem volt a tekintetében gyűlölet. Nem volt benne harag vagy könny. Csak valami végérvényes nyugalom.
– Rendben – mondta halkan.
Ez a „rendben” különösen csendesen hangzott. Nem rezgett meg benne fájdalom, nem volt benne hisztéria, sem kétségbeesés. Dániel észre sem vette a jelentőségét. Már újra a távirányító után nyúlt.
Vera kisétált az előszobába. Kinyitotta a komód legfelső fiókját – azt, amelybe Dániel hét év alatt egyszer sem nézett bele. Elővett egy vastag, patentos irattartó mappát. Benne volt az útlevele, a lakás tulajdoni iratai, az autó összes dokumentuma, a banki papírok. Mindegyik kizárólag az ő nevére szólt. Gondosan a táskájába tette őket, majd hangtalanul becsukta a mappát.
Vera leakasztotta a falról mindkét autókulcs-készletet. Felvette a kabátját, felhúzta a cipőjét, és elindult az ajtó felé.
– Hová készülsz? – kiáltott ki Dániel a nappaliból.
– Elbúcsúzni az édesanyámtól.
– Mivel akarsz menni? Megmondtam, hogy szükségem van az autóra!
Vera kinyitotta a bejárati ajtót. Dániel ekkor már a folyosón állt – mezítláb, a távirányítóval a kezében, sértett arckifejezéssel, mintha valaki éppen elvenné tőle azt, ami szerinte természetesen az övé.
– Az autó az én nevemen van. Mindig is az én tulajdonom volt. Ahogy ez a lakás is. Mire visszaérek, a zárakat lecserélik. A holmidat összepakolom, és az ajtó elé teszem. Elviheted magad, vagy ha nem jössz érte, kirakom.
– Miről beszélsz egyáltalán?
– Nagyon is világosan beszélek. Egyszer. És utoljára.
– Vera, várj! Ne menj el! Ezt nem teheted csak úgy…
– Dániel. Az édesanyám meghalt. Te pedig elmagyaráztad nekem, hogy az autó fontosabb számodra, mert el kell vinned a saját anyádat teázni a nővéréhez. Ennél többet nem kellett hallanom. Ami köztünk volt, most véget ért. Kezdd el összepakolni a dolgaidat.
Az ajtó becsukódott.
A zár kattanása visszhangzott a csendben.
Lent néhány pillanattal később a lépcsőház ajtaja is becsapódott.
Egy perc múlva Dániel az ablakból látta, ahogy Vera nyugodtan beül a volán mögé. Nem sietett, nem habozott, és egyszer sem nézett vissza. Beindította a motort, kihajtott az udvarról, és még csak fel sem pillantott az ablakokra.
Dániel mozdulatlanul maradt a folyosó közepén. Tárcsázta Vera számát. Hosszú kicsengés. Semmi válasz.
Üzenetet írt:
„Hozd vissza az autót! Megőrültél?”
Az üzenetet elolvasta.
Válasz nem érkezett.
Írt még egyet:
„Fejezd be ezt az ostobaságot! Anyám vár, indulnom kell!”
Az is olvasott lett.
Újra csak csend.
Körülbelül húsz perc múlva megszólalt a telefon.
Az édesanyja hívta.
– Dániel, mikor jössz értem? Zina már megterített.
– Baj van, anya. Vera elvitte az autót.
– Hogyhogy elvitte? Hiszen az a ti autótok!
– Papíron… az övé.
– És akkor mi van? Te vagy a férje! Mondd meg neki, hogy azonnal hozza vissza!
– Nem veszi fel. Majd később újra próbálom.
Letette a telefont.
Leült a kanapéra.
Aztán felállt, és céltalanul járkálni kezdett a lakásban.
Minden pontosan ugyanolyan volt, mint korábban. A bútorok, a függönyök, a polcokon sorakozó tárgyak.
Csakhogy Vera magával vitte azt a három dolgot, amelyről most derült ki, hogy valójában az egész közös életük alapját jelentette: az iratokat, a kulcsokat… és önmagát.
Újra megszólalt a telefon.
Vera neve villant fel.
Dániel azonnal felkapta.
– Vera! Végre! Figyelj, ne kezdjük megint…
– Hallgass – szakította félbe a nő.
Hangja halk volt, mégis olyan éles, mint egy kulcs fordulása a zárban.
– Most egyszer elmondom. A lakás az enyém. A nagymamám rám hagyta, minden irat az én nevemen van. Ezt te is nagyon jól tudod. Az autót még a házasságunk előtt vettem. A bankszámlán lévő pénz az enyém. Te hét év alatt egyetlen fillért sem tettél félre. A kabátod zsebében hagytam kétezer rubelt. Taxira elég lesz anyádnak. Éppen csak, de oda-vissza kijön belőle.
– Vera… kérlek, várj…
– A zárakat még ma kicseréltetem. Megkérem a szomszédot, Innát, hogy engedje be a lakatost. A holmidat összepakolom. Két napig az ajtó előtt lesz. Utána kidobom.
– Ehhez nincs jogod!
– De igen. Minden egyes papír ezt bizonyítja. Minden aláírás. Minden az enyém. Te pedig hét év alatt még arra sem vetted a fáradságot, hogy egyetlen háztartási eszközt a saját nevedre írass.
– Ez aljas dolog!
– Az volt igazán aljas, amikor azt mondtad a feleségednek, hogy nem kell elindulnia eltemetni az édesanyját, mert neked fontosabb elvinni a saját anyádat egy délutáni teázásra. Az volt a valódi aljasság. Én csak visszaveszem azt, ami mindig is az enyém volt.
A vonal másik végén néma csend telepedett rájuk.
Négy hosszú másodperc.
– Vera… túl messzire mentem. Hülyeséget mondtam. Kicsúszott a számon. Beszéljük meg nyugodtan, amikor hazajössz.
– Nem megyek haza hozzád. Köztünk mindennek vége. Többet ne keress.
A hívás megszakadt.
Dániel mozdulatlanul ült a telefonnal a kezében.
Újra tárcsázott.
„A hívott előfizető nem elérhető.”
Még egyszer.
Ugyanaz az üzenet.
Vera letiltotta a számát.
Lassan belenyúlt a kabátzsebébe.
Két gyűrött ezres bankjegy.
Pontosan kétezer rubel.
Éppen annyi, amennyi elegendő egy taxiútra Zina nénihez és vissza.
Egyetlen rubellel sem több.
Ezután ellenőrizte a bankkártyáját.
Az egyenleg nulla volt.
Megnézte a többi számláját is.
Mind üres.
Korábban soha nem érdekelte, mennyi pénzük van, mert mindig elegendő volt az, amit Vera biztosított. A lakás Vera tulajdona volt. Az autó Vera tulajdona volt. A megtakarítások Vera pénzéből származtak. Hét teljes éven át egy olyan otthonban élt, amely valójában soha nem volt az övé – és ez egyszer sem jutott igazán eszébe.
Az édesanyja már a ház előtt várakozott. Apró termetű asszony volt, zöld kabátban, kezében egy táskával, tele apró ajándékokkal, amelyeket a nővérének vitt volna. A taxi megállt mellette, beszállt, majd rögtön körbenézett az utastérben.
– Taxival jöttél? Komolyan? És az autó hol van?
– Veránál.
– Akkor vedd vissza tőle!
– Elment vele. És nem fog visszajönni.
Az asszony elhallgatott. Hosszú másodpercekig csak az első ülés háttámláját nézte.
– Mit jelent az, hogy nem jön vissza?
– Pontosan azt. Elhagyott. Azt mondta, két napom van elvinni a holmimat. Ma még a zárakat is lecseréli.
– De mi történt?
– Az, hogy azt mondtam neki, ne induljon el rögtön a temetés miatt. Azt mondtam, nekem fontosabb az autó.
Az anya lassan felé fordult. Nem harag tükröződött a szemében, inkább értetlen döbbenet. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogyan lett abból, hogy megkérte a fiát, vigye el a testvéréhez, ekkora tragédia.
– Hát ezt nagyon elszúrtad, Dániel.
– Nem hittem, hogy ennyire komolyan veszi…
– Pedig gondolkodnod kellett volna! Meghalt az anyja, te pedig azt mondod neki, hogy várjon holnapig? Eszednél volt egyáltalán?
– De hiszen te kérted, hogy vigyelek el!
– Azt kértem, hogy vigyél el engem. Nem azt, hogy megtiltsd a feleségednek, hogy elbúcsúzzon az édesanyjától! Azt már te találtad ki magadtól!
A taxi csendesen haladt végig a városon. A taxióra folyamatosan kattogott. Dániel a kijelzőt figyelte. Az összeg egyre nőtt, és minden újabb rubel úgy tűnt, mintha az utolsó megtakarításából szakítana le egy darabot.
Amikor megérkeztek Zina néni házához, a viteldíj már nyolcszáz rubelnél járt.
A visszaút majdnem ugyanennyibe kerül.
Ami megmarad…
Talán elég lesz ételre.
Legfeljebb egyetlen napra.
Az édesanyja kiszállt a taxiból. Mielőtt becsukta volna az ajtót, még egyszer visszanézett rá. A kezében tartott ajándékos zacskó összegyűrődött az ujjai között.
– És most hová mész?
– Hozzád… ha befogadsz.
– Nálam csak egy kis szoba meg egy apró konyha van, Dániel. Legfeljebb egy összecsukható ágy fér el a kamrában.
– Akkor azon alszom.
Az asszony csak lassan megrázta a fejét, majd elindult a lépcsőház felé.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Dániel egyedül maradt a járdán.
A zsebében mindössze ezerkétszáz rubel lapult – néhány aprópénz és gyűrött bankjegyek.
A bankszámláján továbbra sem volt egyetlen fillér sem.
Mögötte ott terült el az egész város…
Egyetlen négyzetméter sem maradt benne, amelyet a sajátjának nevezhetett volna.
Elővette a telefonját.
Újra felhívta Verát.
Hosszú kicsengés.
Aztán ugyanaz a hideg, személytelen géphang:
– A hívott előfizető jelenleg nem elérhető.
Lassan visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
Lenézett a kezeire.
Üresek voltak.
Pontosan úgy, ahogyan most már az egész élete is.
Eközben Vera édesanyja szobájában állt, közvetlenül az ágy mellett. Gál néni csendben mellette állt, a szomszédok pedig némán sorakoztak mögöttük. Vera azt tette, amit kötelességének érzett. Elbúcsúzott attól, aki életet adott neki.
Számára a halottak ugyanúgy megérdemelték a tiszteletet, mint az élők.
Sőt…
Sokkal inkább, mint az a férj, aki hét hosszú év alatt egyszer sem értette meg, milyen ember élt mellette.