Az ötvenöt éves asszony ikreknek adott életet. A veje megérkezett a szülészetre, hogy felköszöntse az anyósát. Ám amikor rápillantott az újszülöttekre, valami olyan dolgot vett észre rajtuk, amitől megfagyott benne a vér. Ugyanaz az anyajegy díszelgett a kisfiú nyakán, amely egész életében ott volt az övén is. A férfi egy pillanatra úgy érezte, mintha megszűnt volna körülötte a levegő…
A szülészeti osztály nehéz, fertőtlenítőszagú levegője szinte tapinthatóan nehezedett Dmitrijre. A steril tisztaság rideg illata összekeveredett a kórházakra jellemző fojtogató csenddel. A férfi mozdulatlanul állt a bejárati ajtónál, és furcsa módon úgy érezte, mintha idegen lenne ezen a helyen. Kezében egy nagy csokor fehér krizantémot tartott — hűvös, szigorú virágokat, amelyek inkább hivatalosnak tűntek, mint ünnepinek. De az anyósa, Jelena Nyikolajevna mindig ezeket szerette.
Ez a nap már most teljesen felforgatta a család életét. A rokonok két táborra szakadtak: voltak, akik csodaként ünnepelték a történteket, mások pedig egyenesen őrültségnek tartották az egészet.
Ötvenöt évesen Jelena Nyikolajevna olyasmire vállalkozott, amire a legtöbb ember még gondolni sem merne. Ikreket szült. Egy fiút és egy lányt — „teljes készlet”, ahogy mosolyogva mondogatták az orvosok. Az orvostudomány számára ez ritka és különleges eset volt, a modern technológia és az emberi szervezet elképesztő erejének bizonyítéka. A kertvárosi szomszédok számára viszont tökéletes alapot adott a pletykákhoz.
— Hatvanhoz közel újra pelenkázni? Ez teljes őrület… — suttogták a háta mögött.
Dmitrij inkább hallgatott. Látta, mennyire boldoggá tette a feleségét, Kszenyiját az egész. A nő egykeként nőtt fel, és mindig arról álmodott, hogy legyen testvére. Most, amikor már ő maga is túl volt a harmincon, ez az álom különös módon mégis valóra vált — az anyján keresztül.
— Uram, miért áll itt mozdulatlanul? Menjen csak be, de ne maradjon sokáig! — szólt rá élesen az ügyeletes nővér. — A páciens teljesen kimerült. Tíz percnél tovább nem lehet bent. És vegye fel a köpenyt is. Ez nem műhely.
Dmitrij szó nélkül magára húzta a vékony, zörgő műanyag köpenyt, majd belépett a kórterembe.
Jelena Nyikolajevna a magas kórházi ágyon feküdt. Arcáról ordított a fáradtság: bőre szürkés és száraz volt, mint a régi pergamen, szeme alatt mély árkok húzódtak. De amikor a két átlátszó műanyag bölcsőre nézett az ablak mellett, tekintetében olyan diadalmas, szinte uralkodó anyai büszkeség csillogott, amit Dmitrij korábban soha nem látott nála.
— Gyere csak, Dima — mondta halkan. — Nézd meg őket. Nézd meg, milyen csodák.
A férfi odalépett, letette a virágcsokrot az éjjeliszekrényre — Jelena rá sem pillantott —, majd benézett az első bölcsőbe. Egy apró, rózsaszín takaróba burkolt kislány feküdt benne, összeszorított öklöcskékkel, mintha már most harcra készülne az életben elfoglalt helyéért.
„Az anyai ösztön félelmetes erő…” — villant át Dmitrij fején.
Ezután a másik bölcső fölé hajolt, ahol a kisfiú aludt. Kicsit nagyobb volt a testvérénél, és nyugtalanul mozgatta az ajkait álmában.
Dmitrij közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye a gyermeket — és abban a pillanatban úgy érezte, megáll benne a szív.
A csecsemő nyakán, közvetlenül a bal füle alatt ott volt egy anyajegy. Szabálytalan formájú, sötét folt, körülbelül akkora, mint egy kisebb érme.
Pontosan ugyanolyan, mint az övé.
Ugyanott.
Ugyanolyan alakú.
A férfi ösztönösen a saját nyakához kapott. Ujjai alatt vadul lüktetett az ér.
A szoba hirtelen forogni kezdett körülötte. A falak elmosódtak, a levegő sűrűvé és forróvá vált, mintha egy fullasztó köd közepén állna. Dmitrij kapaszkodott a szék támlájába, hogy ne essen össze. Ujjai elfehéredtek az erőfeszítéstől.
— Dima? Mi történt? Olyan sápadt vagy, mint a fal! — hallatszott távolról az anyósa hangja.
— Semmi… csak… nagyon meleg van itt… — nyögte ki nehezen.
Szinte kimenekült a folyosóra. Nem törődött a nővérek aggódó tekintetével. A hideg csempének támaszkodva kapkodta a levegőt, miközben emlékei feltartóztathatatlanul törtek rá.
Kilenc hónappal korábban történt.
Nyár volt. Kszenyija születésnapját ünnepelték a családi nyaralóban. Az este teljesen átlagosan indult: grillezés, házi bor, nevetés, jókedv. Jelena Nyikolajevna különösen felszabadultnak tűnt azon az estén. Könnyű nyári ruhát viselt, kiengedett hajjal szinte éveket fiatalodott. Élettel teli volt, melegséget sugárzott.
Vlagyimir Szergejevics, Kszenyija apja a szokásosnál is többet ivott a házi likőrből, és már az este elején elaludt a függőágyban.
Kszenyija visszautazott a városba egy fontos szeminárium miatt, és megígérte, hogy hajnalra visszatér.
Dmitrij is túl sokat ivott.
A házasságuk akkoriban mély válságban volt. Folytonos veszekedések, szemrehányások, fáradtság és hidegség uralta a kapcsolatukat. Már nem szerelmesekként éltek együtt, inkább két idegenként, akiket csak a megszokás és a közös hitel tartott össze.