Még ma is tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor megálltam annak a vidéki háznak a küszöbén. Olyan érzésem volt, mintha nem vendégségbe érkeztem volna, hanem egy kimondatlan vizsgára hoztak volna el. Az új ruhám, az elegáns kézitáskám, a frissen készített frizurám hirtelen teljesen feleslegesnek és nevetségesnek tűnt a kopott fa veranda és a nedves falak dohos szaga mellett.
Szergej úgy mosolygott, mintha éppen életem legjobb meglepetését készítette volna elő.
– Tessék – mondta nyugodtan. – A vödör ott van a sarokban, a rongyokat pedig a verandán találod.
Először fel sem fogtam, mire gondol.
– Ugye ezt nem mondod komolyan? – kérdeztem halkan.
– Miért, mi a probléma? A ház egész télen üresen állt. Anyám szerint rendbe kell tenni. Te már itt vagy, segíthetsz.
A „segíthetsz” szó úgy hangzott, mintha a döntést már régen meghozták volna helyettem.
A ház mélyéből előlépett az anyja, Valentyina Petrovna. Olyan asszony volt, aki nem kérdéseket tett fel – ő ítéletet mondott.
– A verandával kezded – jelentette ki. – Utána a konyha következik, aztán az emelet. Minden a lista szerint.
Lista.
Nem bemutatkozás.
Nem beszélgetés.
Nem kérés.
Hanem feladatok felsorolása.
Ott álltam a műanyag vödörrel a kezemben, és éreztem, ahogy belül lassan megfagy valami. Az egész helyzet – a kapcsolatunk, a vőlegényem szüleinek nyaralója, az egész hétvége – hirtelen egy különös színjátéknak tűnt, amelyben nem a vendég szerepét kaptam, hanem az ingyenes munkaerőét.
Szergej már el is tűnt az apja szobájában. Onnan televízióhang, nevetés és férfibeszélgetések szűrődtek ki. Futballról vitatkoztak, tréfálkoztak, pihentek.
Én pedig ott maradtam.
Az első adag víz szinte azonnal feketévé vált. A második még piszkosabb lett. Vastag por, régi foltok, nedvesség nyomai – mintha évek óta senki sem nyúlt volna semmihez. Mostam, súroltam, töröltem, és percről percre egyre világosabb lett számomra: ez nem segítség.
Ez elvárás.
– Nem így kell csinálni – hasított a levegőbe Valentyina Petrovna hangja. – Erősebben súrold.
Annyira megszorítottam a rongyot, hogy elfehéredtek az ujjaim.
– Igyekszem.
– Az igyekezet nem elég. Rendesen kell dolgozni. Az ilyesmi nem férfimunka.
Íme, a ház legfontosabb szabálya.
Letérdeltem a hideg csempére. A jéghideg felület szinte figyelmeztetésként mart a térdembe. A manikűröm lassan eltűnt, helyét lepattogzott lakk, fájdalom és ingerültség vette át.
Eltelt egy óra.
Aztán még egy.
Odakint lassan besötétedett, a házban pedig egyre nehezebb lett levegőt venni. Szergej egyszer sem jött ki hozzám.
Egyetlen alkalommal sem.
És egyszer csak belém hasított egy gondolat, amelytől valóban megijedtem:
nem pihenni hoztak ide.
Dolgozni hoztak ide.
És ez még csak a kezdet volt.
- fejezet – Szabályok, amelyeket senki sem mondott el
A reggel nem kávéval, nem reggelivel és nem kedves szóval kezdődött, hanem Valentyina Petrovna hangjával az ajtó mögül.
– Kelj fel. A konyhában már vár a munka.
Néhány másodpercig fel sem fogtam, hogy hozzám beszél. Ebben a házban egyetlen pillanatra sem éreztem magam vendégnek. Inkább olyan ideiglenes alkalmazottnak, akinek elfelejtették átadni a munkaköri leírását.
Szergej még mindig aludt.
Vagy legalábbis kiválóan tettette.
A szobája ajtaja csukva volt, a mögötte uralkodó csend pedig túlságosan kényelmesnek tűnt.
A konyhában újabb feladatlista várt rám.
Ezúttal szóban.
– A padlót újra fel kell mosni. Válogasd át az összes edényt. Tisztítsd ki a hűtőt. Utána felmész az emeletre.
– Az emeletre? – kérdeztem hitetlenkedve. – Azt hittem, hogy ma…
– Pihenni? – mosolyodott el gúnyosan. – Pihenés csak akkor van, ha minden kész.
Ebben a házban a „pihenés” szó inkább hangzott gúnynak, mint ígéretnek.
A családi hétvége és a vidéki kikapcsolódás helyett egy szigorú rendszerben találtam magam, ahol nekem jutott a legalacsonyabb hely.
A konyhával kezdtem.
A víz ismét jeges volt.
Az ujjaim hamar elgémberedtek.
Valahol a ház másik részében bekapcsolt a televízió. A férfiak végleg felébredtek. Hallottam Szergej nevetését, az apja hangját. Politikáról, hírekről és az életről beszélgettek.
Egyikük sem lépett be a konyhába.
Egyszer megpillantottam a tükörképemet az egyik szekrény üvegében: összekuszált haj, fáradt tekintet, smink nélküli arc, vörösre fagyott kezek.
A felismerés villámcsapásként ért.
Nem egy nyaralóban vagyok.
Hanem valaki más rendjének a közepén.
– Azt mondtad, elmegyünk a folyóhoz pihenni – szóltam Szergejhez, amikor végre megjelent.
Először azt sem értette, miről beszélek.
– Hát… majd később. Előbb rendbe kell tenni a házat. Anya kérte.
– Neked ez nem furcsa egy kicsit?
Megvonta a vállát.
– Csak segítesz, nem?
Pontosan ebben a mondatban bújt meg az igazság.
Megértettem, hogy itt teljesen értelmetlen vitatkozni.
Ebben a házban nem létezett párbeszéd.
Csak előre kiosztott szerepek.