Az élettársam kijelentette, hogy hajnalban ötkor fel kell kelnem, hogy kivasaljam az ingeit. Én csak szó nélkül a vasalódeszkára mutattam, majd nyugodtan visszafeküdtem aludni.
— Lara, ez a borscs egyáltalán nem étel. Hol van a rendes vacsora?
Vadim a tűzhely mellett állt, és a kanállal piszkálta a fazék tartalmát. Közel három órán keresztül készítettem ezt a borscsot. A céklát külön megsütöttem, a húst hosszasan pároltam, és mindent pontosan úgy csináltam, ahogy annak idején a nagymamám tanította. Ő azonban úgy nézett a fazékba, mintha valami zavaros csapvizet öntöttem volna bele.
— Ez igenis rendes étel — feleltem. — A nagymamám receptje alapján készült céklaleves.
— Az én anyámnál a borscs az tényleg borscs. Hússal. A tiéd meg valami híg lé néhány zöldséggel.
Nem válaszoltam. Igazából már négy éve többnyire hallgatok. Azóta, hogy végleg összeköltöztünk az én lakásomban.
Vadim leült az asztalhoz. Magának szedett, mert én addigra már a mosogatónál álltam, és az edényeket mostam el. Letört egy darabot a kenyérből, majd fintorgott.
— Ráadásul a kenyér is száraz.
— Ma reggel vettem.
— Akkor rosszat vettél.
Lenéztem a kezeimre. Már régóta nem remegtek. Valamikor, néhány évvel ezelőtt még remegtek az ilyen megjegyzésektől, de aztán egyszerűen elmúlt. Most csak a forró víztől voltak kipirosodva. Elzártam a csapot, majd szembefordultam vele.
— Vadim, reggel nyolctól dolgoztam. Utána elmentem bevásárolni. Aztán hazajöttem és nekiálltam főzni. Három órát álltam a tűzhely mellett. Ez nem valami „víz zöldségekkel”. Ez a vacsora.
— És szerinted én nem dolgozom?
Vadim műhelyvezetőként dolgozik egy üzemben. Körülbelül negyvenötezer rubelt keres. Ebből ötezret ad bele a közös rezsibe. A többi szerinte „a saját pénze”: autóra, horgászatra, péntek esti sörözésekre költi. Én pontosan tudtam, hogyan állunk anyagilag, hiszen a nagyobb kiadásokat rendszerint én fedeztem. A lakás bérleti díját én fizettem — havonta harmincnyolcezer rubelt. Az áram, az internet és az élelmiszer szintén az én költségem volt.
— Dehogynem. Dolgozol — mondtam. — Ezt egy szóval sem vitatom.
— Akkor viszont rendes ételt is akarok enni.
Félretolta a tányért. Ezután a televízió felé fordult, és bekapcsolta a focimeccset. A borscs szinte érintetlenül maradt az asztalon, a tetején vékony zsírréteg úszott.
Néztem őt, és közben régi emlékek jutottak eszembe. Hiszen régen szerettem nézni, ahogy eszik. Jó étvággyal kanalazott, mindig megdicsérte, amit főztem. Azt mondogatta: „Larisa, te vagy a világ legjobb háziasszonya.” Ez körülbelül három évvel korábban volt. Aztán lassan mindenből csak az lett, hogy „nem így”, „nem ezt”, „anyám sokkal finomabban készíti”.
Pedig az anyja, Tamara Petrovna, egyébként porból, a „Maggi” tasakos keverékéből főzi a borscsot. Saját szememmel láttam, amikor augusztusban meglátogattuk.
— Tudod mit? — szólaltam meg, és magam is meglepődtem azon, milyen higgadtan csengett a hangom. — Holnap te készíted a vacsorát. Én elfáradtam.
Felém fordult.
— Tessék?
— Holnap te főzöl. Egyedül.
— Mi vagyok én, szakács?
— Én pedig mi vagyok neked? A szakácsnőd?
Néhány másodpercig csak nézett rám. Aztán elmosolyodott.
— Jó, jó. Majd meglátjuk.
Bementem a hálószobába. Még köntösben lefeküdtem az ágytakaróra. Gyorsan vert a szívem, de nem a félelemtől. Inkább attól a furcsa érzéstől, hogy életemben először mondtam neki nemet valami olyan dologban, ami korábban természetesnek számított.
A televízióból hangosan kiabált a kommentátor. A konyhában becsapódott a hűtő ajtaja — Vadim sört keresett magának.
Lehunytam a szemem. Az utolsó gondolatom az érintetlen borscstányér volt, mielőtt elaludtam.
Reggel hétkor keltem, mert kilencre munkába kellett érnem. Vadim már a konyhában ült. Az asztalon egy bolti pelmenyi csomagolása és egy villa hevert. Már első pillantásra világos volt, hogy ez a beszélgetés nem fog sokáig tartani.
— Hol a reggeli? — kérdezte.
— Ugyanott, ahol a vacsora. A tűzhelyen. Ha elkészítetted.
Nem mondott semmit. Csendben megitta a kávéját, majd kiment, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a lakás. Még csak el sem köszönt.
Én töltöttem magamnak egy csésze teát, majd hosszú idő után először nyugodtan leültem egyedül az asztalhoz. Csend volt körülöttem. Nem hallgattam szemrehányásokat, és senki nem mondta, hogy „ez víz, nem borscs”.
Apró győzelemnek tűnt. Tudtam, hogy ennek még lesz következménye.
És lett is — mindössze két nappal később.
Szombaton Tamara Petrovna beállított hozzánk. Előzetes figyelmeztetés nélkül, ahogy mindig. Soha nem telefonált előre. Mindig csak azt mondta: „Idegenek telefonálnak előre, én viszont az anyja vagyok.”
Kinyitottam az ajtót, és rögtön láttam rajta, hogy nem egyszerű látogatóként érkezett. Különös arckifejezése volt: összeszorította az ajkát, a szemeit pedig kissé összehúzta. Ezt az arcot minden alkalommal akkor vágta, amikor „rendet akart tenni” valamiben.