Az apósom feleségül vett egy tizennyolc éves lányt. Napokon át alig hagyták el a szobát, éjszakánként pedig olyan rémisztő sikolyok hallatszottak odabentről, hogy megfagyott az ereinkben a vér. Végül a férjem már nem bírta tovább, és betörte az ajtót…
Azon az éjszakán úgy éreztem, mintha maga a sötétség is rettegéssel lélegezne körülöttünk. Minden hang, amely apósom szobájából kiszűrődött, olyan mélységes fájdalmat hordozott, hogy teljesen elzsibbadtak az ujjaim. Ezeket a vad, szinte emberfeletti sikolyokat már két hete hallottam, de most valahogy még kétségbeesettebben szóltak. Az egész ház némán várakozott, mintha minden fala megérezte volna a közelgő bajt. Senki sem merte kimondani, mire gondol, mégis mindenki ugyanazt sejtette: a bezárt ajtó mögött valami rettenetes történik.
A férjemmel, Szergejjel álmatlanul feküdtünk az ágyban, és feszült csendben figyeltünk minden neszre. Tompa puffanások, összetörő üveg csilingelése, aztán újra zokogás. Olyan erősen markoltam a takarót, hogy teljesen kifehéredtek az ujjaim. Szergej nem szólt egy szót sem, de láttam rajta a feszültséget. Az állkapcsa megfeszült, a légzése egyre nehezebbé és szaggatottabbá vált.
— Szergej… biztos, hogy ezt kell tenned? — suttogtam, amikor váratlanul felült, majd felállt az ágyról.
— Igen — felelte rekedten. — Ezt már nem vagyok képes tovább hallgatni.
Felkapta a feszítővasat, amely napok óta a kamrában hevert, mintha már előre felkészült volna erre a pillanatra. Olyan volt, mintha legbelül mindig is tudta volna: előbb-utóbb fel kell törni azt az ajtót. Mezítláb rohantam utána a jéghideg padlón. A sikolyok egyre hangosabbak lettek, közéjük nehéz csapások zaja vegyült. Nem egyszerű családi veszekedésnek tűnt — inkább élet-halál harcnak.
— Apa, nyisd ki az ajtót! — kiáltotta Szergej, miközben teljes erejéből dörömbölt rajta. — Azonnal nyisd ki!
Válasz nem érkezett. Csak egy újabb szívszaggató sikoly, amelytől kis híján összerogytam. Szergej meglendítette a feszítővasat, és teljes erőből a zárra sújtott. Száraz reccsenés visszhangzott végig a folyosón. Aztán még egy ütés. Még egy. Végül az ajtó hatalmas robajjal kivágódott, és a falnak csapódott.
A látvány, amely odabent fogadott bennünket, egyetlen pillanat alatt földbe gyökereztette a lábunkat. Vért, brutalitást, kegyetlen dulakodást vártam… talán még egy élettelen testet is. Ehelyett azonban valami egészen más tárult a szemünk elé, ami egy szempillantás alatt romba döntötte minden addigi elképzelésünket.
Az apósom, Viktor Andrejevics, a padlón ült, és erősen magához ölelte Alinát. A lány keservesen zokogott, arcát a férfi vállába temette, ő pedig gyengéden simogatta a haját, és halkan, megnyugtató hangon suttogott hozzá, úgy, ahogyan egy halálra rémült kisgyermeket vigasztalnak. A közelükben egy feldőlt lámpa hevert, a szétszóródott üvegszilánkok tompán csillantak meg a holdfényben. Nem volt ott sem vér, sem düh, sem erőszak. Csak két végletekig kimerült ember, akiket összeroppantott a fájdalom, és akik minden erejükkel egymásba kapaszkodtak, hogy ne essenek szét.
— Mi… mi történik itt? — kérdezte döbbenten Szergej, miközben lassan leengedte a kezéből a feszítővasat.
Viktor Andrejevics ránk emelte a tekintetét. Szeme vörös volt a sírástól, könnyek csillogtak benne, és olyan mérhetetlen fáradtság áradt belőle, hogy összeszorult a szívem. Lassan felállt, de Alinát egyetlen pillanatra sem engedte el.
Alina is felemelte a fejét. Az arca falfehér volt, könnyektől csillogó orcái remegtek, ajkán pedig különös, bűntudattal teli, halvány mosoly derengett. Megpróbált megszólalni, de szavak helyett csupán egy elfojtott zokogás tört fel a torkából.
— Nem akartuk, hogy megtudjátok — mondta halkan Viktor Andrejevics rekedt, szinte teljesen elcsukló hangon. — Azt hittük, képesek leszünk egyedül megbirkózni vele.
Szergej óvatosan belépett a szobába, és lassan körbenézett. Csak ekkor vettem észre, hogy a falakat hosszú, mély karcolások borították, mintha valamilyen hatalmas karmok hasították volna fel őket. Az ablakpárkányon szárított gyógynövényekkel teli üvegek sorakoztak, mellettük különös talizmánok feküdtek, a sarokban pedig egy kialudt tűzhely sötétlett, amelyet korábban soha nem láttam ott. A levegőt üröm kesernyés illata és valami fémes szag töltötte meg, olyan, mint amikor hatalmas vihar készül kitörni.
— Mit csináltatok itt? — kérdeztem, minden erőmmel igyekezve nyugodtan tartani a hangomat. — Mi hallottuk… azt hittük…
— Azt hittétek, hogy kínoz engem? — mosolyodott el Alina keserűen, miközben letörölte a könnyeit. Hangja még mindig megtört volt, de már valami különös elszántság is csengett benne. — Nem. Éppen ellenkezőleg… ő mentette meg az életemet.
Viktor Andrejevics nagy nehezen feltápászkodott, egyik kezével a falnak támaszkodva. Ekkor vettem észre, hogy a karját és a kezét sötét véraláfutások borítják, a csuklóján pedig friss harapásnyomok vöröslöttek. Mély levegőt vett, majd megszólalt, de tekintete valahová fölénk siklott, mintha félt volna a szemünkbe nézni.