Marina még jó ideig mozdulatlanul ült a volán mögött, olyan erősen szorítva a kormányt, hogy ujjain kifehéredtek az ízületek. A szíve egyenetlenül vert — nem a rémülettől, hanem attól a nehéz, homályos előérzettől, amelyet lehetetlen lett volna hangosan megmagyarázni. Szergej autója közvetlenül a kapu előtt állt. Sárosan, mintha nem aznap érkezett volna ide, hanem már előző este. A motorháztetőn apró esőcseppek csillogtak.
— Milyen furcsa… — suttogta alig hallhatóan.
A férje pedig azt állította neki, hogy teljesen el van havazva a munkahelyén. Sürgős jelentések, fontos megbeszélések, késő estig tartó túlórák. Még reggel is, amikor Marina már indulni készült, felhívta, és fáradt hangon azt mondta:
— Te csak pihenj, szerencsés vagy. Nekem meg éjszakáig bent kell ülnöm az irodában.
Most pedig az autója nyugodtan állt a hétvégi ház kerítésénél.
Marina lassan kiszállt a kocsiból. A levegőben nedves föld és friss tavaszi fű illata keveredett. Valahol a közelben nyugtalanul felkiáltott egy madár. Minden olyan békés volt körülötte, hogy az egész helyzet még képtelenebbnek és rosszabbnak tűnt.
A kiskapu nyitva volt.
— Szerjózsa? — szólt be, miközben belépett az udvarra.
Senki sem válaszolt.
A verandán egy idegen női táska állt. Kicsi, világos színű, szemmel láthatóan drága darab. Marina olyan hirtelen torpant meg, mintha láthatatlan fal nőtt volna elé.
Ezt a holmit még soha életében nem látta.
Jeges hidegség áradt szét a mellkasában.
És akkor a házból nevetés hallatszott. Női nevetés.
Marina úgy érezte, mintha belül minden zuhanni kezdene valahová a mélybe.
Ösztönösen hátralépett egyet, de a következő pillanatban makacsul kihúzta magát, és fellépett a verandára. Az ujjai annyira remegtek, hogy a kulcsok kicsúsztak a kezéből, és csörrenve estek a deszkapadlóra.
A nevetés azonnal elhalt.
Az ajtó szinte abban a pillanatban kivágódott.
A küszöbön Szergej állt.
Olyan hirtelen sápadt el, hogy Marina mindent megértett még azelőtt, hogy meglátta volna a nőt a háta mögött.
Fiatal volt.
Úgy harminc körüli.
Hosszú, sötét haja volt, és az ő, Marina otthoni köntösét viselte.
Néhány másodpercig senki sem szólalt meg.
Csak a szél mozdította meg könnyedén az ablaknál lógó régi függönyt.
— Marin… Te meg miért jöttél ide? — préselte ki végül magából Szergej.
Ez a kérdés fájdalmasabb volt egy pofonnál.
— Mostantól engedélyt kell kérnem, hogy megjelenhessek a saját nyaralómban? — felelte halkan.
A Szergej mögött álló nő idegesen szorosabbra húzta magán a köntöst.
— Szergej, azt hiszem, jobb lesz, ha én most elmegyek… — motyogta.
— Maradj! — vágta rá a férfi élesen, de rögtön el is hallgatott, mintha ő maga ijedt volna meg a saját hangjától.
Marina úgy nézett a férjére, mintha most látná először ezt az embert.
Húsz év.
Húsz év házasság omlott össze éppen most, a szeme láttára.
Emlékében egymás után bukkantak fel azok az apró részletek, amelyeknek korábban nem tulajdonított jelentőséget: a késői hazatérések, a váratlan üzleti utak, Szergej ingerültsége, amikor ő azt javasolta, hogy jöjjenek ki együtt a nyaralóba. Még az állandó beszélgetések is a telek eladásáról most egészen más értelmet nyertek.
Ő egyáltalán nem gyűlölte ezt a házat.
Csak helyet akart csinálni itt egy másik életnek.
— Ki ez? — kérdezte Marina meglepően nyugodt hangon.
Szergej végighúzta a tenyerét az arcán.
— Ő… Léna.
— Mióta?
Nem válaszolt.
És ez a hallgatás rettenetesebben szólt minden kimondott szónál.
Marina lassan belépett a házba. Az asztalon két csésze állt, egy üveg bor, szeletelt sajt. Egy szék támláján női pulóver lógott.
Idegen élet.
Az ő nyaralójában.
Az ő konyhájában.
Az ő csendjében.
Hirtelen eszébe jutott, hogyan választotta ki ezeket a függönyöket. Hogyan ültette a pünkösdi rózsákat az ablakok alá. Hogyan álmodozott arról, hogy majd itt öregszenek meg Szergejjel.
Milyen ostobaság.
— Pedig én szerettelek, Szerjózsa — mondta Marina halkan, anélkül hogy hátrafordult volna.
A háta mögött súlyos csend telepedett meg.
Aztán Szergej kimondta azokat a szavakat, amelyeket Marina soha többé nem tudott elfelejteni:
— Marin… Már régóta el akartam mondani. Elmegyek.
Marina nem sírt.
Sem abban a pillanatban, sem egy perccel később, sőt akkor sem, amikor Szergej lesütötte a szemét, mintha szégyellné a saját vallomását. Odabent mintha valami kővé változott volna. Furcsa érzés volt — amikor a fájdalom olyan erős, hogy a test egyszerűen megtagadja, hogy érezze.
Léna törte meg elsőként a csendet.
— Nem tudtam, hogy maga idejön… — mondta halkan, és nem mert Marina szemébe nézni.
Marina lassan felé fordult. A fiatal nő zavartnak látszott, de nem bűntudatosnak. És éppen ez égette a legjobban.
Tehát már otthon érezte magát itt.
— Azt is mondta neked, hogy ez a nyaraló a feleségéé? — kérdezte Marina nyugodtan.
Léna elsápadt, majd Szergejre pillantott.