A nőgyógyász gúnyosan elmosolyodott.
– Asszonyom, inkább az unokáit kellene dajkálnia, nem pedig…
Egyetlen hívást indítottam a főorvosnak. Alig telt el egy perc, amikor az ajtó kinyílt, és belépett a fiam.
Artyom Gyenyiszovics hosszasan szemlélte saját tükörképét a fényesen csillogó műszeres tálca felületén. Megigazította tökéletesen beállított frufruját, majd csak futólag vetett egy pillantást a vele szemben ülő nőre.
A rendelőben fertőtlenítőszer és frissen felújított falak jellegzetes illata keveredett. Éppen annak a felújításnak a nyomai vették körül őket, amelyhez egykor Veronyika Pavlovna jelentős anyagi támogatást biztosított. Az asszony egyenes háttal ült, kezét nyugodtan az ölében pihentette, és szó nélkül figyelte, ahogy a fiatal orvos ráérős mozdulatokkal lapozgatja a kórlapját.
A férfi aligha lehetett idősebb huszonhét évesnél. Magabiztossága szinte tapintható volt, mintha egy drága parfüm lengte volna körül. Kisvártatva elszakította tekintetét a fényes tálcáról, átfutotta a laboreredményeket, majd elégedett, fölényes mosoly jelent meg az arcán.
– Veronyika Pavlovna, ötvenkét éves – mondta Artyom Gyenyiszovics, és egy határozott mozdulattal becsukta a kartont, mintha ezzel végérvényesen lezárná a történetét. – Komolyan azért jött, hogy hormonkezelésről beszéljünk, pusztán azért, hogy „megőrizze a formáját”?
– Azért kerestem fel, hogy szakorvosi véleményt kapjak – válaszolta higgadt hangon, anélkül hogy a legkisebb sértettséget is mutatta volna. – A vizsgálati eredményeim alapján minden lehetőség adott ahhoz, hogy olyan kezelést válasszunk, amely hosszú távon is segít megőrizni az életminőségemet.
Az orvos kényelmesen hátradőlt a bőrfotelben, majd ökölbe szorított kezébe kuncogott, eszébe sem jutott leplezni a gúnyát. Pillantása lassan végigsiklott a nő arcán, mintha kétségbeesetten kereste volna az öregedés egyértelmű jeleit, amelyeket Veronyika gondos ápoltsága és belső tartása szinte teljesen elfedett.
– Nagymama, maga inkább az unokákkal foglalkozzon, ne a „szerelemről” álmodozzon – jegyezte meg lekezelően, miközben hangja élesen visszhangzott a steril, hófehér falak között. – A természet rendjét senki sem írhatja felül, akármennyi pénzt is hagy ott a kozmetikusoknál vagy a szépségklinikákon.
– Tehát ön szerint egy ötven év feletti nőnek már nincs joga teljes értékű emberként élni? – kérdezte Veronyika nyugodt hangon, miközben lassú mozdulattal levette vékony keretes szemüvegét.
– Szerintem egyszerűen el kell fogadni a korát – felelte az orvos önelégült mosollyal, megvillantva hibátlanul fehér fogait. – Menjen inkább haza, igyon egy pohár kefirt, és ne tegye nevetségessé a rendelőmet. Maratont úgysem fog már futni.
Veronyika Pavlovna nem vitatkozott vele. Nem emelte fel a hangját, nem mutatott sértettséget, még csak a homlokát sem ráncolta össze. Csupán elővette a kézitáskájából a telefonját, amely a kezében inkább elegáns kiegészítőnek tűnt, mint egyszerű kommunikációs eszköznek.
– Nahát, panaszt készül írni? – kérdezte Artyom Gyenyiszovics gúnyosan, miközben továbbra is kényelmesen ült a székében. – Az egészségügyi minisztériumnak küldi, vagy egyből a helyi újságnak?
Egy pillanattal később újabb megjegyzést tett.
– Kár a fáradságért. Az egyik nagybátyám a klinika alapítói között van, úgyhogy az efféle beadványok miatt igazán nem fogok álmatlanul forgolódni.
Veronyika nem reagált a sértő szavakra. Tárcsázott egy számot, bekapcsolta a kihangosítót, majd a készüléket nyugodtan az orvos íróasztalának szélére helyezte. A kicsengés szinte visszhangzott a steril helyiségben, mintha a csupasz falak minden hangot felerősítettek volna.
– Tessék, hallgatom – szólalt meg egy mély, határozott férfihang.
Abban a pillanatban Artyom mosolya szemmel láthatóan megfakult.
– Szervusz, Szása – mondta Veronyika, miközben egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét az orvosról. – Van egy szabad perced? A háromszázhatos… nem, a háromszázötös rendelőben vagyok.
– Anya? – A vonal másik végén a hang azonnal feszültté vált. – Mi történt? Jól vagy? Baj van?
– Semmi komoly – válaszolta higgadtan, enyhén oldalra billentve a fejét. – Csak egy fiatal kollégád rendkívül aggódik amiatt, hogyan töltöm a szabadidőmet. Azt tanácsolta, hogy kezdjek inkább zoknikat kötni.
– Már indulok – hangzott a rövid válasz, majd a kapcsolat megszakadt.
Artyom Gyenyiszovics ösztönösen megigazította a köpenyét. Érezte, hogy az a magabiztosság, amely néhány perccel korábban még természetesnek tűnt számára, lassan kicsúszik a kezei közül. Megpróbálta visszaölteni korábbi fölényes arckifejezését, de szája sarka akaratlanul is megremegett.
– Hűha, ettől most igazán megijedtem! – vetette oda erőltetett nevetéssel, amelyből már hiányzott a korábbi fölény. – Kit hívott ide? Valami gazdag pártfogót? Vagy a nyugdíjas férjét a sétapálcájával?
– Hamarosan maga is megtudja – felelte Veronyika nyugodtan.