A nőgyógyász gúnyosan elmosolyodott.
– Asszonyom, inkább az unokáit kellene dajkálnia, nem pedig…
Egyetlen hívást indítottam a főorvosnak. Alig telt el egy perc, amikor az ajtó kinyílt, és belépett a fiam.
Artyom Gyenyiszovics hosszasan szemlélte saját tükörképét a fényesen csillogó műszeres tálca felületén. Megigazította tökéletesen beállított frufruját, majd csak futólag vetett egy pillantást a vele szemben ülő nőre.
A rendelőben fertőtlenítőszer és frissen felújított falak jellegzetes illata keveredett. Éppen annak a felújításnak a nyomai vették körül őket, amelyhez egykor Veronyika Pavlovna jelentős anyagi támogatást biztosított. Az asszony egyenes háttal ült, kezét nyugodtan az ölében pihentette, és szó nélkül figyelte, ahogy a fiatal orvos ráérős mozdulatokkal lapozgatja a kórlapját.
A férfi aligha lehetett idősebb huszonhét évesnél. Magabiztossága szinte tapintható volt, mintha egy drága parfüm lengte volna körül. Kisvártatva elszakította tekintetét a fényes tálcáról, átfutotta a laboreredményeket, majd elégedett, fölényes mosoly jelent meg az arcán.
– Veronyika Pavlovna, ötvenkét éves – mondta Artyom Gyenyiszovics, és egy határozott mozdulattal becsukta a kartont, mintha ezzel végérvényesen lezárná a történetét. – Komolyan azért jött, hogy hormonkezelésről beszéljünk, pusztán azért, hogy „megőrizze a formáját”?
– Azért kerestem fel, hogy szakorvosi véleményt kapjak – válaszolta higgadt hangon, anélkül hogy a legkisebb sértettséget is mutatta volna. – A vizsgálati eredményeim alapján minden lehetőség adott ahhoz, hogy olyan kezelést válasszunk, amely hosszú távon is segít megőrizni az életminőségemet.
Az orvos kényelmesen hátradőlt a bőrfotelben, majd ökölbe szorított kezébe kuncogott, eszébe sem jutott leplezni a gúnyát. Pillantása lassan végigsiklott a nő arcán, mintha kétségbeesetten kereste volna az öregedés egyértelmű jeleit, amelyeket Veronyika gondos ápoltsága és belső tartása szinte teljesen elfedett.
– Nagymama, maga inkább az unokákkal foglalkozzon, ne a „szerelemről” álmodozzon – jegyezte meg lekezelően, miközben hangja élesen visszhangzott a steril, hófehér falak között. – A természet rendjét senki sem írhatja felül, akármennyi pénzt is hagy ott a kozmetikusoknál vagy a szépségklinikákon.
– Tehát ön szerint egy ötven év feletti nőnek már nincs joga teljes értékű emberként élni? – kérdezte Veronyika nyugodt hangon, miközben lassú mozdulattal levette vékony keretes szemüvegét.
– Szerintem egyszerűen el kell fogadni a korát – felelte az orvos önelégült mosollyal, megvillantva hibátlanul fehér fogait. – Menjen inkább haza, igyon egy pohár kefirt, és ne tegye nevetségessé a rendelőmet. Maratont úgysem fog már futni.
Veronyika Pavlovna nem vitatkozott vele. Nem emelte fel a hangját, nem mutatott sértettséget, még csak a homlokát sem ráncolta össze. Csupán elővette a kézitáskájából a telefonját, amely a kezében inkább elegáns kiegészítőnek tűnt, mint egyszerű kommunikációs eszköznek.
– Nahát, panaszt készül írni? – kérdezte Artyom Gyenyiszovics gúnyosan, miközben továbbra is kényelmesen ült a székében. – Az egészségügyi minisztériumnak küldi, vagy egyből a helyi újságnak?
Egy pillanattal később újabb megjegyzést tett.
– Kár a fáradságért. Az egyik nagybátyám a klinika alapítói között van, úgyhogy az efféle beadványok miatt igazán nem fogok álmatlanul forgolódni.
Veronyika nem reagált a sértő szavakra. Tárcsázott egy számot, bekapcsolta a kihangosítót, majd a készüléket nyugodtan az orvos íróasztalának szélére helyezte. A kicsengés szinte visszhangzott a steril helyiségben, mintha a csupasz falak minden hangot felerősítettek volna.
– Tessék, hallgatom – szólalt meg egy mély, határozott férfihang.
Abban a pillanatban Artyom mosolya szemmel láthatóan megfakult.
– Szervusz, Szása – mondta Veronyika, miközben egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét az orvosról. – Van egy szabad perced? A háromszázhatos… nem, a háromszázötös rendelőben vagyok.
– Anya? – A vonal másik végén a hang azonnal feszültté vált. – Mi történt? Jól vagy? Baj van?
– Semmi komoly – válaszolta higgadtan, enyhén oldalra billentve a fejét. – Csak egy fiatal kollégád rendkívül aggódik amiatt, hogyan töltöm a szabadidőmet. Azt tanácsolta, hogy kezdjek inkább zoknikat kötni.
– Már indulok – hangzott a rövid válasz, majd a kapcsolat megszakadt.
Artyom Gyenyiszovics ösztönösen megigazította a köpenyét. Érezte, hogy az a magabiztosság, amely néhány perccel korábban még természetesnek tűnt számára, lassan kicsúszik a kezei közül. Megpróbálta visszaölteni korábbi fölényes arckifejezését, de szája sarka akaratlanul is megremegett.
– Hűha, ettől most igazán megijedtem! – vetette oda erőltetett nevetéssel, amelyből már hiányzott a korábbi fölény. – Kit hívott ide? Valami gazdag pártfogót? Vagy a nyugdíjas férjét a sétapálcájával?
– Hamarosan maga is megtudja – felelte Veronyika nyugodtan.
Visszatette a szemüvegét, majd érdeklődést színlelve a falon függő egészségügyi tájékoztatót kezdte tanulmányozni, mintha a rendelőben tartózkodó orvos egyszerűen megszűnt volna létezni számára.
Pontosan egy perc múlva kivágódott az ajtó. Kopogás nem hallatszott, csak a hirtelen mozdulat és az ajtóütköző tompa csattanása törte meg a csendet.
A küszöbön Alekszandr Viktorovics, a klinika főigazgatója jelent meg. Tekintete kemény volt, tartása pedig olyan fegyelmet sugárzott, hogy a beosztottak rendszerint már a puszta jelenlététől vigyázzba vágták magukat.
Artyom olyan hirtelen ugrott fel a székéből, hogy majdnem feldöntötte azt. A kezéből kiesett toll végiggurult az asztalon, nekikoccant annak a fényes fémtálcának, amelyben néhány perccel korábban még saját tükörképét csodálta.
– Alekszandr Viktorovics! – hebegte zavartan. – Én csak… éppen elmagyaráztam a páciensnek az életkorral járó változásokat. Valószínűleg félreértette a szakmai humort…
A főorvos még csak rá sem nézett. Úgy haladt el mellette, mintha a fiatal orvos ott sem lenne. Egyenesen Veronyikához lépett, enyhén meghajolt, majd tiszteletteljes mozdulattal gyengéden megcsókolta a kezét.
– Szia, anya – köszöntötte Alekszandr, miközben aggódva fürkészte az arcát. – Rendben van a vérnyomásod? Ez a… nagy szakértő nagyon felzaklatott?
Artyom Gyenyiszovics arca egyetlen pillanat alatt elsápadt. Az álla szó szerint leesett, és olyan benyomást keltett, mint egy partra vetett hal, amely kétségbeesetten próbál levegőhöz jutni. Szinte hallani lehetett, ahogy egy fényes karrierről szőtt álmai darabokra hullanak.
– Anya?! – préselte ki rekedt hangon, miközben görcsösen az asztal szélébe kapaszkodott. – Ön… az igazgató úr édesanyja? De a kartonjában teljesen más vezetéknév szerepel…
– A válás után megtartottam a saját családnevemet – felelte Veronyika Pavlovna, majd szeretettel rámosolygott a fiára. – Viszont az egyik munkatársad, Szása, rendkívül figyelmes ember. Már az első percekben megállapította, hogy az én koromban az élet legfontosabb része a kefirivás.
Alekszandr Viktorovics lassan megfordult, és némán a fiatal orvosra emelte tekintetét. A pillantása olyan súlyos volt, hogy Artyom szinte összement alatta.
– Artyom, néhány perc alatt olyan hibát követtél el, amely felülmúlja eddigi teljes pályafutásod minden tévedését – mondta csendesen, de hangjában érezhető volt a visszafojtott indulat. – És a legnagyobb gond nem az, hogy történetesen az édesanyámmal beszéltél így.
– Én csak… a beteg érdekét néztem… – hebegte a férfi, miközben ösztönösen hátrált egy lépést. – A statisztikák, a kockázatok… sebésznek tanultam, mindig egyenesen fogalmazok.
– Sebésznek tanultál – javította ki Alekszandr metsző hangon. – De úgy tűnik, közben megfeledkeztél arról, hogy az orvosi hivatás nem a szikével kezdődik, hanem az emberséggel és a szakmai etikával.
– Szása, talán nem kellene ennyire szigorúnak lenned – szólt közbe Veronyika békítő szándékkal, miközben finoman megérintette fia zakójának ujját. – A fiatalember csak aggódik a népességfogyás miatt. Meg van győződve róla, hogy egy hozzám hasonló nőnek már kizárólag a nagymama szerepe illik.
– A rokoni kapcsolataid most nem fognak megmenteni, Artyom – jelentette ki Alekszandr hűvös nyugalommal. – A tiszteletlen viselkedést és az orvosi etika megsértését nálunk nem söprik a szőnyeg alá. Ez önmagában is elegendő lenne az azonnali elbocsátáshoz. Csakhogy az édesanyám túlságosan jólelkű.
– Valóban az vagyok – bólintott Veronyika, szemében huncut fény csillant. – Éppen ezért ne rúgd ki. Inkább helyezd át a külvárosi rendelő várandósgondozására. Úgy hallottam, ott nagy szükség van még egy orvosra.
– De én plasztikai és esztétikai műtétekre készültem! Operáló szakorvos vagyok! – tört ki Artyomból kétségbeesetten, miközben lelki szemei előtt már megjelentek a végeláthatatlan várólisták, a terhesgondozási kiskönyvek és a reggeli rosszullétekről szóló panaszok.
– Eddig talán annak tartottad magad – válaszolta Alekszandr. – Mostantól egy évig dokumentációt fogsz vezetni, kartonokat töltesz ki, és türelmesen végighallgatod a gyomorégésről, hányingerről és ödémáról szóló történeteket. Prémium nélkül. Előléptetés nélkül. Gondolkodni viszont lesz időd.
Artyom lehajtott fejjel indult az ajtó felé. Lépései bizonytalanok voltak, vállával még a tokfának is nekiment. A fényes fémfelületekbe ezúttal már egyetlen pillantást sem vetett.
Alekszandr csendesen becsukta mögötte az ajtót, mélyet sóhajtott, majd leült az asztal szélére édesanyjával szemben. Az arcán fáradtság látszott, a tekintetéből azonban őszinte aggodalom sugárzott.
– Te mindig képes vagy meglepni, anya – mosolyodott el fáradtan, miközben megcsóválta a fejét. – Miért pont hozzá foglaltál időpontot? Elég lett volna felhívnod, és személyesen küldtelek volna a legjobb nőgyógyászhoz.
– Kíváncsi voltam, hogyan bánnak a betegekkel azok, akik nap mint nap a rendelőkben dolgoznak – felelte Veronyika titokzatos mosollyal, majd kinyitotta a táskáját. – Bár egy dologban ennek a modortalan fiúnak mégis igaza volt: az unokákkal foglalkozni valóban csodálatos érzés.
– Anya… ezt hogy érted? – Alekszandr értetlenül összevonta a szemöldökét. – Tudod jól, hogy nekem jelenleg csak a munka szerepel a terveim között.
– Nem a te gyerekeidről beszélek, Szása – mondta halkan.
Elővett egy gondosan félbehajtott papírt, majd fia elé csúsztatta az asztalon.
A dokumentum egy aznap reggel készült ultrahangvizsgálat eredménye volt egy másik klinikáról, ahol senki sem ismerte őt. Alekszandr felvette a lapot, gyorsan végigfutotta a sorokat, és az arcából lassan kiszaladt minden szín.
– Anya… ez micsoda? – kérdezte alig hallható hangon.
Újra a papírra nézett, mintha nem akarná elhinni, amit lát.
– Ez… a te leleted? Hét-nyolc hetes terhesség? De… ez hogyan lehetséges?
– Igen, az enyém – felelte Veronyika ragyogó mosollyal. Abban a pillanatban fiatalabbnak tűnt, mint a saját fia. – És természetesen az új férjemé is, aki történetesen veled egyidős. Úgy döntöttünk, hogy az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy mások mondják meg, mit szabad és mit nem. A kefirt pedig meghagyjuk azoknak, akik hisznek a csodatevő erejében.
Alekszandr ösztönösen a mellkasához kapott, majd szinte gondolkodás nélkül a mellette fekvő vérnyomásmérő után nyúlt. Az a világ, amelyet hosszú évek alatt pontos diagnózisokra, kezelési irányelvekre és orvosi protokollokra épített fel, egyetlen pillanat alatt darabokra hullott.
– Anya… most aztán teljesen letaglóztál – suttogta hitetlenkedve. – Azt hittem, vitaminokról vagy hormonkezelésről szeretnél beszélni, erre kiderül, hogy gyermeket vársz… Tudod egyáltalán, milyen komoly kockázatokat jelent ez az életkorodban?
Veronyika nyugodtan felállt, elsimította hibátlan frizuráját, majd mosolyogva válaszolt.
– Az igazi kockázat nem ez, fiam. Az igazi veszély az, ha valaki hátralévő éveit zoknik kötögetésével tölti csak azért, mert mások szerint ennyi jár neki.
Néhány lépést tett az ajtó felé, majd még egyszer visszafordult.
– És most szedd össze magad. Könnyen lehet, hogy néhány hónap múlva éppen te segíted világra a saját testvéredet. Hiszen mindenki szerint te vagy a város legjobb orvosa, én pedig senki másra nem bíznám ezt a feladatot. Ráadásul a kistestvéred körül is számítunk majd rád, mert a férjemmel már azt tervezzük, hogy amint lehet, Balira utazunk egy kis pihenésre.
Ezzel könnyed léptekkel kilépett a rendelőből, maga mögött hagyva fiát, aki még mindig képtelen volt feldolgozni az imént hallottakat. Veronyika biztos volt benne, hogy Alekszandr végül megbirkózik ezzel a meglepetéssel is. Hiszen ő nevelte fel, és tudta, milyen erős ember vált belőle.
A folyosón egy pillanatra megállt a falra szerelt tükör előtt. Nem a ráncait kereste, és nem azt figyelte, mit változtatott rajta az idő. Egy olyan nő nézett vissza rá, aki pontosan tudta, hogy az ember akkor követi el élete legnagyobb hibáját, amikor túl korán lemond önmagáról.
Ahogy a kijárat felé indult, megpillantotta Artyomot, aki lehajtott fejjel pakolta személyes holmiját egy kartondobozba. A férfi hosszasan utána nézett. Tekintetéből teljesen eltűnt a gúny és a fölény. Helyét valami egészen más vette át: annak felismerése, hogy az élet sokkal kiszámíthatatlanabb, bátrabb és összetettebb annál, mint amit a statisztikai táblázatok vagy az egyetemi tankönyvek valaha is képesek lennének visszaadni.
Veronyika Pavlovna kilépett az épületből, mélyen beszívta a friss levegőt, és mosolyogva emelte az arcát a napfény felé. Tudta, hogy a következő hónapok nem lesznek könnyűek. Vártak rá álmatlan éjszakák, nehéz döntések, kíváncsi tekintetek és elítélő megjegyzések is. Mindez azonban már nem tudta megingatni.
Ötvenkét évesen egy teljesen új fejezet nyílt meg előtte. Olyan fejezet, amely tele volt reménnyel, váratlan fordulatokkal és új álmokkal. És valami azt súgta neki, hogy életének legizgalmasabb története még csak most kezdődik.