A férjem és a nászasszony egyszer csak kimentek az erkélyre azzal az ürüggyel, hogy „elszívnak egy cigarettát”. Én közben hangtalanul ráfordítottam a zárat az erkélyajtóra, majd teljesen lehalkítottam a zenét. Alig telt el egy perc, és az ünnepi asztalnál ülők mindannyian tisztán hallották azt a visszataszító beszélgetést — minden egyes kimondott szót az elejétől a végéig.

A nappaliban olyan fullasztó meleg terjengett, mintha a tapéta bármelyik pillanatban leválna a falakról. Az ötvenedik születésnap mégiscsak komoly mérföldkő, ezért a férjem, Vitalij ragaszkodott hozzá, hogy az ünnepség nagy felhajtással teljen, pedig én legszívesebben csak egy csendes estét szerettem volna a legközelebbi családtagokkal.

— Az én drága Galocskámra! — emelte magasba párás felesespoharát Vitalij, akinek már vörös volt az arca az alkoholtól, inge nyaka pedig rég kigombolva lógott. — Arra a nőre, aki három évtizede összetartja ezt az otthont, és közben még az én nehéz természetemet is képes elviselni!

Szépen beszélt. Ugyanazzal a bársonyos, lágy hanggal, amellyel valaha engem is meghódított. A vendégek — rokonok, szomszédok és kollégák zajos társasága — elégedetten morajlottak fel, poharak csilingeltek mindenfelé.

Én mosolyogtam. A jól begyakorolt „ünnepi mosollyal”, amely az évek során éppoly kötelezővé vált számomra, mint a rúzs. Kicsit merevvé tette az arcomat, mégis hibátlanul a helyén maradt.

Csakhogy a férjem pillantása egyáltalán nem rám szegeződött. Zsírosan csillogó, ködös tekintete lustán végigsiklott Zsanna mélyen kivágott ruháján, aki velünk szemben ült az asztalnál.

Zsanna, a vejünk, Szergej anyja, láthatóan eldöntötte, hogy ezen az estén inkább ő lesz a figyelem középpontjában, nem pedig az ünnepelt. Leopárdmintás ruhája veszélyesen feszült telt alakján, mintha utolsó erejével próbálná visszatartani a benne tomboló vihart.

Elkapta Vitalij tekintetét, érzékien megmozdította a vállát, majd megigazította magasra tűzött frizuráját.

— Jaj, valahogy rosszul vagyok — sóhajtotta hangosan, miközben színpadiasan legyezte magát egy szalvétával. — Ebben a lakásban alig van levegő. Vitalik, légy úriember, kikísérnél a loggiára? Még eltévedek ezekben a palotákban… ráadásul a gyújtómat sem találom.

A férjem olyan gyorsan pattant fel a székről, mintha újra huszonöt éves lenne, és valaki rajtjelet adott volna neki.

— A legnagyobb örömmel, Zsannocska! — dörmögte, majdnem leverve az Olivier-salátás tálat. — Galya, csak egy percre megyünk ki. Szellőzünk egyet, meg megbeszélünk pár szervezési dolgot a gyerekek esküvőjéről.

Lassan bólintottam, és tovább szeleteltem a tortát. Belül azonban, valahol a bordáim alatt, már gyűlt az a hideg, súlyos csomó.

Kimentek a balkonra, én pedig észrevettem, milyen gondosan húzta be maga után Vitalij az ajtót. Teljes magányra vágyott. El akarta zárni magát a lakás zajától.

Csakhogy egy apró részletről megfeledkezett.

A felső bukóablakról.

A műanyag ablak ravasz szerkezete ugyan résnyire nyitott állásban volt, de a régi zsanér már rég kilazult, így felül maradt egy jó háromujjnyi rés.

Az udvar akusztikája szinte hihetetlen volt. A régi sztálini épületek közé szorult belső térben minden hang visszaverődött: egy halk nesz a harmadikon tisztán hallatszott, a balkonról érkező beszéd pedig úgy szűrődött vissza a szobába, mintha mikrofon erősítené fel.

Felálltam az asztaltól. Kívülről nyugodtan mozogtam, de belül már feszült bennem valami vékony, acélkemény szál.

A vendégek beszélgettek és ettek, alig figyelt rám bárki. A zenei központ üvöltötte valamelyik kilencvenes évekbeli slágert, elnyomva minden mást.

Odamentem az erkélyajtóhoz, és rátettem a kezem a kilincsre.

Egyetlen rövid, határozott mozdulat lefelé.

A zár nyelve halkan kattant, majd szilárdan a helyére ugrott, teljesen blokkolva az ajtót. Kívülről már nem lehetett kinyitni — ott nem volt kilincs, gyerekzáras rendszer volt felszerelve.

Ezután a zenelejátszóhoz léptem, és megnyomtam a „Stop” gombot.

A zene hirtelen szakadt meg, mintha valaki egyetlen mozdulattal elmetszette volna az ünneplés ütőerét.

— Barátaim — szólaltam meg váratlanul kemény hangon, túlharsogva az asztal körüli morajt. — Egy kis csendet kérek. Szeretnék mondani egy pohárköszöntőt. De előbb… hallgassuk meg az esti csendet. Ma többet mond majd, mint bármilyen szó.

Mindenki megdermedt. A férjem nagynénje, Nyina Ivanovna villáján remegve állt meg a pácolt gomba. A szomszéd, Pjotr még a rágást is abbahagyta.

Nehéz, ragadós várakozás telepedett a szobára. Az emberek értetlenül néztek rám, nem értve, miért állítottam le a mulatságot.

Szó nélkül az ablak felső résére mutattam.

Három másodpercig semmi sem történt. Csak a hűtő egyhangú zúgása hallatszott a konyhából.

Aztán hirtelen betört a hang.

Hangos, gátlástalan, a betonfalakról visszaverődve még erősebbé váló hang.

— Gyere csak ide, te vadmacskám… — Zsanna hangja émelyítően édesen csordogált. — Mit remegsz? Az a tyúkod odabent úgyis a vendégeket szórakoztatja. Az orránál tovább sem lát.

Az asztalnál valaki élesen beszívta a levegőt. Talán a legjobb barátnőm, Lena volt.

A lányom, Marina, aki a férje mellett ült, egyetlen pillanat alatt elsápadt. Az arca olyan fehér lett, mint a viasz.