A nappaliban olyan fullasztó meleg terjengett, mintha a tapéta bármelyik pillanatban leválna a falakról. Az ötvenedik születésnap mégiscsak komoly mérföldkő, ezért a férjem, Vitalij ragaszkodott hozzá, hogy az ünnepség nagy felhajtással teljen, pedig én legszívesebben csak egy csendes estét szerettem volna a legközelebbi családtagokkal.
— Az én drága Galocskámra! — emelte magasba párás felesespoharát Vitalij, akinek már vörös volt az arca az alkoholtól, inge nyaka pedig rég kigombolva lógott. — Arra a nőre, aki három évtizede összetartja ezt az otthont, és közben még az én nehéz természetemet is képes elviselni!
Szépen beszélt. Ugyanazzal a bársonyos, lágy hanggal, amellyel valaha engem is meghódított. A vendégek — rokonok, szomszédok és kollégák zajos társasága — elégedetten morajlottak fel, poharak csilingeltek mindenfelé.
Én mosolyogtam. A jól begyakorolt „ünnepi mosollyal”, amely az évek során éppoly kötelezővé vált számomra, mint a rúzs. Kicsit merevvé tette az arcomat, mégis hibátlanul a helyén maradt.
Csakhogy a férjem pillantása egyáltalán nem rám szegeződött. Zsírosan csillogó, ködös tekintete lustán végigsiklott Zsanna mélyen kivágott ruháján, aki velünk szemben ült az asztalnál.
Zsanna, a vejünk, Szergej anyja, láthatóan eldöntötte, hogy ezen az estén inkább ő lesz a figyelem középpontjában, nem pedig az ünnepelt. Leopárdmintás ruhája veszélyesen feszült telt alakján, mintha utolsó erejével próbálná visszatartani a benne tomboló vihart.
Elkapta Vitalij tekintetét, érzékien megmozdította a vállát, majd megigazította magasra tűzött frizuráját.
— Jaj, valahogy rosszul vagyok — sóhajtotta hangosan, miközben színpadiasan legyezte magát egy szalvétával. — Ebben a lakásban alig van levegő. Vitalik, légy úriember, kikísérnél a loggiára? Még eltévedek ezekben a palotákban… ráadásul a gyújtómat sem találom.
A férjem olyan gyorsan pattant fel a székről, mintha újra huszonöt éves lenne, és valaki rajtjelet adott volna neki.
— A legnagyobb örömmel, Zsannocska! — dörmögte, majdnem leverve az Olivier-salátás tálat. — Galya, csak egy percre megyünk ki. Szellőzünk egyet, meg megbeszélünk pár szervezési dolgot a gyerekek esküvőjéről.
Lassan bólintottam, és tovább szeleteltem a tortát. Belül azonban, valahol a bordáim alatt, már gyűlt az a hideg, súlyos csomó.
Kimentek a balkonra, én pedig észrevettem, milyen gondosan húzta be maga után Vitalij az ajtót. Teljes magányra vágyott. El akarta zárni magát a lakás zajától.
Csakhogy egy apró részletről megfeledkezett.
A felső bukóablakról.
A műanyag ablak ravasz szerkezete ugyan résnyire nyitott állásban volt, de a régi zsanér már rég kilazult, így felül maradt egy jó háromujjnyi rés.
Az udvar akusztikája szinte hihetetlen volt. A régi sztálini épületek közé szorult belső térben minden hang visszaverődött: egy halk nesz a harmadikon tisztán hallatszott, a balkonról érkező beszéd pedig úgy szűrődött vissza a szobába, mintha mikrofon erősítené fel.
Felálltam az asztaltól. Kívülről nyugodtan mozogtam, de belül már feszült bennem valami vékony, acélkemény szál.
A vendégek beszélgettek és ettek, alig figyelt rám bárki. A zenei központ üvöltötte valamelyik kilencvenes évekbeli slágert, elnyomva minden mást.
Odamentem az erkélyajtóhoz, és rátettem a kezem a kilincsre.
Egyetlen rövid, határozott mozdulat lefelé.
A zár nyelve halkan kattant, majd szilárdan a helyére ugrott, teljesen blokkolva az ajtót. Kívülről már nem lehetett kinyitni — ott nem volt kilincs, gyerekzáras rendszer volt felszerelve.
Ezután a zenelejátszóhoz léptem, és megnyomtam a „Stop” gombot.
A zene hirtelen szakadt meg, mintha valaki egyetlen mozdulattal elmetszette volna az ünneplés ütőerét.
— Barátaim — szólaltam meg váratlanul kemény hangon, túlharsogva az asztal körüli morajt. — Egy kis csendet kérek. Szeretnék mondani egy pohárköszöntőt. De előbb… hallgassuk meg az esti csendet. Ma többet mond majd, mint bármilyen szó.
Mindenki megdermedt. A férjem nagynénje, Nyina Ivanovna villáján remegve állt meg a pácolt gomba. A szomszéd, Pjotr még a rágást is abbahagyta.
Nehéz, ragadós várakozás telepedett a szobára. Az emberek értetlenül néztek rám, nem értve, miért állítottam le a mulatságot.
Szó nélkül az ablak felső résére mutattam.
Három másodpercig semmi sem történt. Csak a hűtő egyhangú zúgása hallatszott a konyhából.
Aztán hirtelen betört a hang.
Hangos, gátlástalan, a betonfalakról visszaverődve még erősebbé váló hang.
— Gyere csak ide, te vadmacskám… — Zsanna hangja émelyítően édesen csordogált. — Mit remegsz? Az a tyúkod odabent úgyis a vendégeket szórakoztatja. Az orránál tovább sem lát.
Az asztalnál valaki élesen beszívta a levegőt. Talán a legjobb barátnőm, Lena volt.
A lányom, Marina, aki a férje mellett ült, egyetlen pillanat alatt elsápadt. Az arca olyan fehér lett, mint a viasz.