Nem hoz virágot, nem ő kezdeményezi a beszélgetéseket, de az ágyban valóságos csoda. Negyvenhét éves vagyok, és már nem tudom, hogy ez önmagában elég-e.
Ott aludt mellettem, szinte az egész oldalamat elfoglalva az ágyon. Egyenletesen, nyugodtan lélegzett, mintha ez a hely már régóta az övé lenne. Negyvenegy éves, egyetlen ősz hajszál nélkül. A válla olyan széles és erős volt, hogy akár most is pályára léphetett volna profi sportolóként. Az én testem még mindig az előző éjszaka emlékét őrizte, a fejemben pedig csak egyetlen gondolat zakatolt: „Istenem, csak ne ébredjen fel, és ne kezdjen el átölelni.”
Mert amikor átölelt, az szinte fájt. Túl jó érzés volt. Túlságosan hasonlított arra, amire egész életemben vágytam, de amit valójában soha nem kaptam meg teljesen.
Az éjjeliszekrényen fekvő telefonom halkan pittyent.
Odanyúltam érte, és rápillantottam a kijelzőre. Üzenet érkezett, természetesen. „Jó reggelt, cicám.” Egy nyelvnyújtós emoji. Egy lángocska.
Ő alig egy méterre feküdt tőlem.
És lángocskát küldött nekem.
Mégis mikor ébredt fel? És hogy nem vettem észre?
De kezdem az elején.
Két éve vagyok fenn egy társkereső oldalon. Hol aktívan használom, hol hónapokra eltűnök, amikor elegem lesz az egészből, és legszívesebben törölnék mindent a fenébe. Két év alatt rengeteg üzenetváltás, találkozó, kínos kávézás és – valljuk be őszintén – néhány egészen kellemes kaland is összegyűlt.
Tapasztalatból nincs hiány.
Ma már tíz perc levelezés után meg tudom mondani, ki az, aki a „szia” után azonnal a lényegre akar térni. Megtanultam felismerni a tíz évvel korábbi fotókat. És ami talán a legfontosabb: szinte teljesen leszoktam a várakozásról.
Aztán megjelent ő.
Az első találkozóra minden különösebb remény nélkül mentem el. Azt hittem, ugyanaz lesz, mint mindig: beszélgetünk a munkáról, az időjárásról, a válásokról, aztán egy óra múlva udvariasan elköszönök.
De semmi sem úgy alakult, ahogy vártam.
Három óra elteltével rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok hazamenni.
Négy óra múlva pedig arra, hogy olyan illata van, ami ellen lehetetlen védekezni. Legszívesebben azonnal a nyakába fúrtam volna az arcomat, és nem magyaráztam volna meg semmit.
Amikor búcsúztunk, én csókoltam meg először.
Határozottan. Minden habozás nélkül.
Nem volt benne semmi olyan, hogy „talán még találkozunk”.
Egyszerűen megtettem.
Láttam rajta a meglepetést. A szemöldöke egy pillanatra felszaladt, majd visszaereszkedett, és visszacsókolt.
Úgy csókolt vissza, hogy szinte megremegett alattam a föld.
Aztán jött még két randevú.
Hosszú csókokkal.
Reszkető kezekkel.
Egyre növekvő vággyal.
A harmadik találkozó után végül nem bírtam tovább, és azt mondtam:
– Azt hiszem, szívesen elmennék hozzád. Mondjuk… egy masszázsra.
Masszázsra.
Komolyan, ki fogalmaz így negyvenhét évesen?
Most már tudom, hogy talán túl gyors voltam. Túl őszinte. Túl nyitott. Túl védtelen.
Az íratlan szabályok szerint várnom kellett volna. Hagyhattam volna, hogy ő hívjon, ő kezdeményezzen, ő bizonyítsa az érdeklődését.
De én mindig is rossz játékos voltam az ilyen játszmákban.
Nem vagyok húszéves, hogy elérhetetlent játsszak és mesterségesen növeljem az értékemet.
Ráadásul régóta van egy meggyőződésem.
A testi vonzalmat nem szabad hónapokig halogatni.
Mert ha ott nincs összhang, akkor mire épülhet bármi más?
Számomra a szexuális kompatibilitás nem egy apró részlet, hanem az alap.
Nélküle a közös séták, a hosszú beszélgetések és a közös érdeklődés könnyen barátsággá szelídülnek.
Barátból pedig már így is van elég az életemben.
És köztünk?
Működött.
Nagyon is működött.
Két együtt töltött éjszaka után úgy éreztem, újra emlékszem arra, milyen elveszíteni az önuralmat. Olyan érzéseket hozott elő belőlem, amelyekről azt hittem, a válásom után végleg eltűntek. Figyelmes volt, ösztönös, magabiztos. Egyszerre gyengéd és szenvedélyes. Mellette nem egy szereplőnek éreztem magam egy előre megírt történetben, hanem valódi nőnek, akit kívánnak és akarnak.
Két év óta először történt meg, hogy egy férfi mellett ébredtem fel, és nem volt kedvem azonnal felöltözni és elsietni.
Aztán kezdődött ez az egész.
– Jó reggelt, napsugaram.
– Jó reggelt, szépségem.
– Jó reggelt, cicuskám.
Minden egyes reggel.
Pontosan.
Kiszámíthatóan.
Mint a banki értesítések.
A megszólítások változtak, de a lényeg ugyanaz maradt.
Felébredtem, megnéztem a telefonomat, és ott volt az üzenete.
Eleinte aranyosnak találtam.
Később kezdett idegesíteni.
Mostanra néha annyira bosszant, hogy legszívesebben összeszorítanám a fogamat.
Mert ezen kívül szinte semmi nem történik.
Persze nem teljesen semmi.
Napközben küld egy emojit.
Vagy egy lángocskát.
Vagy egy szívet.
Vagy – ha különösen bőkezű hangulatban van – reagál valamelyik üzenetemre egy kedveléssel, nevetős ikonnal vagy egy újabb szívvel.
Próbáltam beszélgetésre bírni.