Vale-t kellett volna elvenned! Ő ápolt, karcsú és fiatalabb lenne nálad. Én még a legjobb formámban vagyok, de a francba…

Valójában Valyára kellett volna feleségül venned! Mindig ápolt volt, karcsú, ráadásul fiatalabb is nálad. Én még most is életerős férfi vagyok, erre egy öregedő asszony mellett tengődöm.

— Honnan jutott most eszedbe Valya Szidorova? Talán találkoztál vele valahol? Mintha annyira szükséged lenne rá… Egy tábornokhoz ment férjhez, gondtalan élete van.

Raisza Pavlovna éppen túrós lepényeket sütött a férjének reggelire. Nikolaj rajongott értük. Nemsokára felébred, és a reggeli már az asztalon lesz: forró syrnyikik tejföllel.

— Raja! Hol vannak a nadrágjaim?!

Felébredt. Raisza félretolta a serpenyőt, és a hálószobába sietett, ahonnan a férje kiabált.

— Kolja, bedobtam mosni őket. Már eléggé koszosak voltak. Adok másikat.

— Ugyan már, milyen koszosak?! Mikor sikerült volna összepiszkolnom? Te mindig önkényesen döntesz mindenről!

— Nem veszem el őket, hordhatod akár egy hónapig piszkosan is. Ne kezd már megint. Tessék, itt egy tiszta.

— Pfuj, ezt utálom! Kényelmetlen, szűk… Menj inkább gyorsan kimosni a kedvencemet!

— Mosom már, ne ordíts! Menj megmosakodni és reggelizni, még melegek a lepények.

Nikolaj elvonult a fürdőszobába. Raisza teát töltött neki, két kanál cukorral, pontosan úgy, ahogy szerette. A tejfölt is kis tálkába öntötte.

— Fúj, az egész lakás bűzlik ezektől a túrós vacakoktól! Egész nap csak semmittevésre vagy jó!

— Neked készítettem, Kolja. Miért zsörtölődsz ennyire? Rossz lábbal keltél fel?

Nikolaj hallgatva evett tovább.

— Forró a tea! Nem tudtad lehűteni?! Megégettem magam! És ezek a lepények is kemények, íztelenek! Inkább csináltál volna kolbászos-sajtos szendvicset! Edd meg te ezt a gumit!

— Ne találj ki butaságokat, tökéletesek lettek, mint mindig. Egyél csak. Szendvicsre amúgy sincs szükséged, így is nő a hasad.

— Nézd csak, a hasam nem tetszik neki! És te mikor néztél utoljára tükörbe? Meghíztál teljesen! Az ősz hajadat meg miért nem fested? Olyan vagy, mint egy vénasszony!

Raisza döbbenten és sértetten hallgatta a férjét. Ilyen szavakat még soha nem engedett meg magának. Mi ütött belé?

— Kolja, vigyázz a szádra! Mindig is teltebb nő voltam, ezt most vetted észre? Régebben minden tetszett rajtam.

— A hajamat pedig nem akarom festeni. Allergiás vagyok a festékre, ezt jól tudod. Az egészségem fontosabb. Nem vagyok már fiatal lány, közeledek a hetvenhez.

— A hasad pedig a sörtől nő, én zsírszegényen főzök rád. Mozognod is többet kellene, nem egész nap a tévé előtt ülni.

— Inkább Valyát kellett volna elvennem! Mindig csinos, gondozott, ráadásul fiatalabb nálad. Én még tele vagyok erővel, erre egy öreg feleség jutott nekem.

— Miért pont Valyát emlegeted? Láttad valahol? Mintha olyan nagy szükséged lenne rá. Egy tábornok felesége lett, semmi gondja az életben.

— A férje elkényezteti, mindig elegánsan öltözik, odafigyel magára. Gyerekük sincs, semmi gondjuk nem volt soha, csak éltek a maguk örömére.

— Nekünk viszont ott van a fiunk, akit tisztességgel felneveltünk. Mindent maga ért el, és még minket is támogat. Az unokáinkról nem is beszélve — Verával csodás családot alapítottak. Mire panaszkodsz?

— Te semmit sem tudsz! Az a Valya anno futott utánam. Szinte felajánlotta magát nekem.

— Mikor történt ilyen? Jaj, mekkora mesemondó vagy!

— Régen… megtörtént.

— És te mit válaszoltál neki?

— Mit válaszoltam volna? Férfi vagyok. Nem akartam megbántani egy nőt. Olyan csábító volt… nem úgy, mint te.

— Anyám is mondta nekem: „Kár elvenni Raját, öregnek néz ki, és nem valami szépség.”

— Nem hallgattam rá. Elvettem, most meg itt szenvedek ezzel az öreg seprűnyéllel, aki még rendes szendvicset sem akar csinálni a férjének!

— Akkor készítsen neked Valya szendvicset! Hiszen nem tudtál neki nemet mondani… Elcsábított, ugye?

— És akkor miért éltél velem ennyi éven át? Miért szenvedtél egy „öreg seprűnyél” mellett?! Alig három év van közöttünk!

— Magam sem tudom. Most, hogy nyugdíjas lettem, rájöttem, hogy hibáztam. Unalmas vagy. Se nem hús, se nem hal. Mennyi nő legyeskedett körülöttem! Én mégis mindig hazamentem hozzád meg a fiunkhoz. Te pedig ezt soha nem értékelted!

— Hogyhogy nem értékeltem? Mindig nektek adtam a legjobbat Szásával együtt. Magamnak semmit sem vettem, csak hogy nektek jusson. Pénzt kértem valaha? Nézd meg, mennyi ruhád van! Nekem mindig az olcsóbb, egyszerűbb dolgok jutottak, mert spóroltam.

— Összegyűjtöttünk az autóra, vettél magadnak gumicsónakot, ami most is csak porosodik. Rádiókat, horgászfelszerelést… Mondtam én valaha egy rossz szót?

— Ugyan már, mit vettél te nekünk? Ne csinálj úgy, mintha hőstett lenne! És főzni sem tudsz rendesen! Az anyám nyomába sem érsz, nyugodjon békében!

— Kolja, tényleg ennyire rossz volt velem élni ennyi éven át? Tényleg semmi jót nem tudsz mondani? Mi történt veled? Ma olyan gonosz vagy… Talán beteg vagy?

— Te vagy beteg! Elegem van belőled. Megyek híradót nézni. Ja, és nemcsak Valyával volt valami… ott volt Tamara is. Régen történt, amikor elutaztál anyádhoz.

— Az aztán igazi nő volt! Szenvedélyes, tüzes… nem olyan, mint te. Ráadásul még betegeskedsz is állandóan, gyógyszereket szedsz, a szívedhez kapkodsz. Szép élet jutott nekem…

Raisza levette a kötényét, és kiment az utcára. Alig kapott levegőt, a szíve fájt, de észre sem vette.

Szóval megcsalta őt. És ő semmit sem vett észre. Pedig úgy tűnt, minden rendben van köztük, mint más normális családokban.

Szerelemből házasodtak össze. Esküket tettek egymásnak, hosszú éveken át békében éltek. Most pedig egyszerre mindent a fejéhez vágott. Rossz feleség lett volna? Hogyan lehet ezek után tovább élni?

Hiszen annak idején térden állva kérte meg a kezét. Raisza egész életében szerette őt, mindent megtett érte. És Nikolaj is szerette őt… még ha régóta nem is mondott kedves szavakat. De ilyen megalázásra sosem vetemedett.

„Tényleg volt valami Tamarával? És Valyával? Hogy tehette ezt?”

Raisza soha nem engedett közel magához más férfit, pedig akadtak próbálkozások. Még fiatalkori ismerőse is felbukkant egyszer, amikor harmincöt éves volt.

„Szeretlek — mondta neki — már az iskola óta. Hagyd el a férjed, gyere hozzám. A gyerekeddel együtt elfogadlak.”

Micsoda botrányt rendezett akkor neki! Hogy mondhat ilyet egy férjes asszonynak?

És mindig finoman főzött. A fia és a férje örömmel ették a palacsintáit, pirogjait, borscsát és rakott ételeit. Most meg hirtelen minden rossz lett? Öregkorukra derült ki az „igazság”.

„Kolja… Kolja… én mindent érted tettem…”

Raisza lassan sétált az utcán, próbálta elhessegetni a fájdalmas gondolatokat. A mellkasa égett, de nem figyelt rá. Letörölte könnyeit. Férje szavai mélyebben sebeztek, mint bármi más valaha.

Elért a játszótér melletti padhoz, ahol egykor a kis Szásával sétált. Leült, ölében szorongatva a táskáját. A szél száraz leveleket kavargatott körülötte, akár az emlékeket — könyörtelenül, egymás után.

A szíve összeszorult. Már nem is próbált küzdeni. Elővette a gyógyszereit a táskából, lenyelt egy tablettát, aztán még egyet, és teával öblítette le a termoszból.

Aztán hazament. Lassan. Csendesen.

Kolja a televízió előtt ült, mintha semmi sem történt volna.

Raisza letett az asztalra egy zacskó kenyeret és felvágottat.

— Tessék, itt vannak a szendvicseid. Többet már nem kell készítenem.

Azzal bement a hálószobába, és bezárta az ajtót.

A polcon ott állt az esküvői fényképük — fiatalok, boldogok, egymás szemébe nézve.

Raisza a kezébe vette a képet, végigsimított a férfi arcán, majd halkan suttogta:

— Én akkor is szerettelek.

Ezután lefelé fordította a fényképet, lefeküdt az ágyra, és betakarózott egy pléddel.

A fal túloldaláról tovább zúgott a televízió — monotonul, mint egy végtelen méhraj.