„Kisasszony, beleegyezik?” – hallottam a telefonban egy férfi kissé könyörgő hangját.
„Rendben, próbáljuk meg” – válaszoltam elnézően.
Húsz éves voltam, a Moszkvai Állami Egyetemen tanultam, és mellékállást kerestem. Az Izvestijákban találtam egy hirdetést: „Vak történelemtanár asszisztenst keres”. Megsajnáltam ezt az ismeretlen vak embert, és azonnal felhívtam.
Másnap a Ščelkovaja utcai lakásának ajtaja előtt álltam, és bizonytalanul kopogtam. Az ajtó kinyílt, és előttem megjelent egy sötét szemüveges férfi.
Jöjjön be, kislány. Hogy szólítsam? – sietett megkérdezni a vak férfi.
Aglaja – feleltem kissé zavartan.
Dmitrij Bogdanovics – mutatkozott be.
Szükségem van a segítségére, Aglaska. Milyen csodálatos parfümje van! Elvarázsol. Történelmet tanítok az egyetemen, és szeretném, ha esténként felolvasná nekem a jegyzeteket, én pedig megtanulnám őket. A foglalkozások hetente háromszor lesznek. Megegyeztünk? – mondta Dmitrij Bogdanovics, és már hallottam is, hogyan fog hívni.
A tanár lakása makulátlanul rendben volt, nem volt benne felesleges holmi. Dmitrijnak, aki negyven év körüli volt, nem volt mit rejtegetnie: ápoltnak tűnt, szinte isteni vonzerővel.
Kezdjük, Dmitrij Bogdanovics – mondtam türelmetlenül, alig várva, hogy belevessem magam a munkába.
A szeptembert a február váltotta fel, a május pedig a szünetet hozta. Dmitrij Bogdanovics elengedett a következő szeptemberig, én pedig örömmel indultam pihenni a krími tengerpartra. Egy hét múlva már szinte el is felejtettem vak mentoromat, megismerkedtem egy fiatalemberrel, akivel össze akartam házasodni. Meghatározták az esküvő dátumát.
Augusztus végén Dmitrij Bogdanovics felhívott:
Aglaska, jöjjön be holnap.
Ó, nem tudok, megházasodom, az esküvőre készülök – válaszoltam vidáman.
Ilyen hamar megházasodsz? Úgy tűnik, sietted a dolgot – hangjában enyhe csalódottság csengett. Kérlek, azért gyere el! – győzködött.
Jól van, elmegyek – egyezettem bele vonakodva.
Eljött a következő nap, egy forró augusztusi nap.
Felismerem az illatát, Aglaska. Jöjjön be – invitált be az előszobába Dmitrij Bogdanovics.
Tudja, a vőlegényem is imádja ezt a parfümöt – jegyeztem meg bután.
Dolgozzunk még egy tanévet együtt? Már nem tudok nélküled élni – kérte szánalmasan.
Akkor kezdjük – válaszoltam üzletszerűen.
Minél többet találkoztam a tanárral, annál kevésbé akartam a vőlegényemhez menni. Hamarosan visszavontam a bejelentést a anyakönyvvezetőnél, és a vőlegényemnek is világossá tettem, hogy útjaink elválnak. Hiszen a menyasszony nem feleség, és el lehet szakítani.
Áttértünk a „te”-re. Amikor Dima-nak felolvastam a jegyzeteket, gyengéden fogta a kezem, behunyta a szemét, és belélegzett a parfümöm illatát. Vele kényelmesen és nyugodtan éreztem magam.
Egyszer a hidegről érkeztem, átfáztam, és forró teát kértem. Dima leültetett a foteljébe, és takaróval betakarta a lábamat:
„Ülj le, Aglaška, mindjárt hozom” – mondta, és elment a konyhába. Egy tálcával tért vissza, amelyen narancsszeletek és egy pohár konyak volt.
Igyon, felmelegszik tőle – javasolta. Lassan kortyolgattam a konyakot, Dima-t néztem, és meg akartam ölelni ezt a szokatlan férfit, megsimogatni. Amikor a konyakot kiittam, Dima közelebb jött, szenvedélyesen megcsókolt és átölelt:
Maradjon velem, az egész világot megadom magának – suttogta.
– Nem viccelek, Dima, olyan gyengéd vagy! Szédül a fejem – válaszoltam, miközben melegséget és nyugalmat éreztem mellette.
Dima suttogta:
– A vak mindent hall, a süket mindent lát.
Másnap reggel Dima anyukája jött hozzánk. Gyakran jött reggelit készíteni. Amikor meglátott az ágyban, csak mosolygott.
Jó reggelt – köszöntött. Dima és te még fekszetek?
Igen, anyuci – mondta Dima vidáman.
Éjjel felmentem az égbe – csodálkoztam.
– Aglaya, attól tartok, hozzád szokom – mondta Dima elgondolkodva.
– Kész a reggeli, gyerekek! – kiáltotta anya a konyhából. Együtt ittunk kávét, szendvicseket ettünk, nevettünk.
– Köszönöm, anya. Ma előadásom van, megyek készülődni – mondta Dima, és elment a szobájába.
Anya becsukta az ajtót, és halkan így szólt hozzám:
Aglaja, az én Dimám igazán beléd szerelmesedett. Fényt hoztál az életébe. De ne feledd a régi közmondást: „A vakot nem veszik fel vadászok közé”. Ne okozz neki szenvedést. Neked látó életed van, neki pedig sötétség. Kérlek, ne tedd tönkre a lelkét.
Zavarodottan álltam ott, nem tudva, mit tegyek. Tudtam, hogy Dima csak egy átmeneti társ, de már teljes szívemből beleszerettem.
Azóta akkor mentem Dimahez, amikor az anyja távol volt, hogy elkerüljem a találkozást vele.
Egy év telt el. Érzéseink egyre erősebbé váltak; a vak férfi a szívének fényét ajándékozta nekem. Mindenkinek azt mondtam, hogy egy vak férfihoz fogok hozzámenni. Egyszer, amikor Dimahez mentem, ezt hallottam:
Aglaska, többé nem lehetünk együtt. Elengedlek, menj el.
A fájdalom elöntött, sírás, kiáltások, értetlenség. Dima nem látta, nem hallotta a szenvedésemet.
Kétszer mentem férjhez, megismertem a szenvedélyt, a szerelmet és a fájdalmat. De Dimahez hasonló nem volt.
Ez a történet megtanít arra, hogy az igazi fény a szívből jön, nem a szeméből; a csaláson alapuló szerelem előbb-utóbb elhalványul, és az önmagunkkal és másokkal szembeni őszinteség az egyetlen út a valódi boldogsághoz.