Klaudia, Katyuska, már itthon vagyunk, gyere, nézd meg, miket vásároltunk!
Kata összeszorította a fogát, lehunyta a szemét. Az ajtó mindenféle kopogás nélkül kivágódott, és a szobába, akár egy rikító színű déli madár, berepült valami rózsaszín-zöld-lila forgatag.
– Katyuska, szia, húgocskám! Nézd csak, mit hozott nekünk Tánya mama!
A lány vidáman forgott Kata előtt, akinek a szeme egyre nagyobbra kerekedett.
– „Tánya mama?” – kérdezte döbbenten.
Az ajtóban meglátta az édesanyját, aki boldogan mosolygott.
– Katyka, gyere ide! Marinával összevásároltunk egy csomó ruhácskát, neked is félretettünk valamit. Nézd csak! Ezt például Marinácska választotta neked.
Kata kedvetlenül nézett a rózsaszín pólóra, amelyen egy kékes állat virított – valami lóféle aranyszínű szarvval a homlokán.
– Próbáld fel gyorsan!
– Én ezt biztosan nem veszem fel, anya.
– Katya, ugyan már! A nővéred választotta neked, igyekezett örömet szerezni.
– Ő nem a nővérem – mondta lassan Kata, majd becsapta az ajtót.
– Micsoda modortalanság! – toppantott tehetetlenül az anya. – Gyere, Marinocska, hagyd őt… Tudod, milyen egy kamasz.
– Igen, értem, Tánya anyuci…
Katát kirázta a hideg. Ez az újonnan felbukkant „kislány” három hónappal ezelőtt jelent meg az életükben. Becsengetett a lakásba, és azonnal Kata apját kereste – pontosabban a nevelőapját.
Kata ugyanis addig nem tudta, hogy Sándor papa nem a vér szerinti apja. Erre is pontosan három hónapja derült fény, Marina érkezésekor. Az apa sokáig próbálta megmagyarázni neki, hogy ez semmit sem változtat: ő vitte haza a kórházból, ő nevelte fel, szerette, és most is ugyanúgy szereti.
Csakhogy Kata akkoriban nehéz korszakát élte. Zárkózott természetű volt, kissé túlsúlyosnak tartotta magát, nem szerette a külsejét. Túl érzékeny lélek volt, tele önbizalomhiánnyal, versekkel, komor festményekkel és egy boldogtalan első szerelemmel. És most még ez is…
Kata mindig is „apás lány” volt. Most viszont úgy érezte, hogy mindez csak pótlék volt: az apja, aki hiányolta a saját vér szerinti lányát, egyszerűen kapaszkodott egy idegen gyerekbe – belé, Katába. Marina megjelenésével az anyja is mintha teljesen megváltozott volna. Olyan volt, mintha egész életében egy csinos, vékony, könnyed természetű lányról álmodott volna – valakiről, aki nem olyan problémás, mint Kata.
Marina szinte mindenki szívét meghódította. Mindenkiét, kivéve Katáét. Az apa, hogy bepótolja az elveszett éveket, rajongott az „új” lányáért. Az anya áradozott a boldogságtól. Kata pedig úgy érezte, hogy rá már senkinek sincs szüksége.
Amikor végül el akarták mondani neki az igazságot, Kata véletlenül meghallotta a beszélgetést. Hárman ültek a konyhában, és az anya sírva mesélte, hogy tizennyolc évesen teljesen egyedül maradt, elveszetten sodródott az életben, míg Sándor papa megsajnálta, segítette, amikor egy apró szobát bérelt a nagyvárosban.
– Aztán megszülettél te, Katyuska, és összekötöttél minket, két idegen embert – mondta könnyes szemmel.
Az apa akkoriban váláson ment keresztül, az anya is összetört volt, és Kata lett számukra az új kezdet.
Kata első gondolata az volt, hogy megszökik otthonról, hogy többé ne lássa az árulókat. Az apa azonban észrevette a szándékát, és komolyan kijelentette:
– Klaudia, talán szégyen ilyet mondani, de téged egy kicsivel még jobban szeretlek. Te vagy az én aranykislányom.
– Persze… „egy kicsivel” – gúnyolódott Kata. – Látszik, hogyan ugráltok Marina körül.
Nem sokkal később Kata követelni kezdte a vér szerinti apja elérhetőségét.
– Minek az neked, Klauduska? – csodálkozott az anya. – Elhagyott még azelőtt, hogy összeházasodtunk volna. Mindenki azt hiszi, hogy Sándor papa az igazi apád. Miért akarod lerombolni azt, amit ennyi év alatt felépítettünk?
– Tehát az én drága Marinácskám találkozhat az apjával, én meg nem? Neki szüksége van apai szeretetre, én meg oldjam meg magam?
– Menj csak, örülj az új kedvenc lányodnak! Pont ilyenről álmodtál, igaz?
Kata végül úgy döntött, hogy egyelőre nem keresi meg a vér szerinti apját. Inkább majd egyszer híres lesz, sikeres és csodált, és akkor az az ember majd könyörögni fog a figyelméért, ahogy most a szülei rajonganak Marina körül.
„Mindenki áruló…” – ismételgette magában.
Leült az asztalhoz, sötét hangulatú verseket írt, árnyékos alakokat festett csuklyában, ködöt, esőt, démonokat és akasztófákat.
„Nővér… ugyan már…”
Legszívesebben azt várta, hogy végre eljöjjön a nyári szünet, és egész nyárra eltűnhessen a táborba, távol ettől a mindenütt jelen lévő Marinától.
Persze Marina gyönyörű volt. A fiúk állandóan körülötte lebzseltek. Kata eközben fekete oversized pulóverekben járt, fekete-lila hajjal, és meg volt győződve róla, hogy kövér és csúnya.
Figyelte, ahogy a másik három nevetgél és boldog, bár néha őt is hívták közös programokra. Nemrég moziba mentek valami rózsaszín, könnyfakasztó filmre, ahol még az apa is majdnem elsírta magát, hogy jó színben tűnjön fel Marina előtt. Kata az egész vetítés alatt a telefonját bámulta, és azon gondolkodott, hogyan lehetne végre „újraindítani” az életét.
Újra és újra ugyanaz a kérdés gyötörte: miért kerül egy idegen lány az első helyre, miközben a saját gyereküket háttérbe szorítják?
– Klaudia, kop-kop! Apa azt mondta, segíthetnék neked angolból – szólt be egyszer Marina. – Én a te korodban alig hármas voltam, te meg már négyes…
– Kösz, nem kell – morogta Kata a fal felé fordulva.
Marina próbált közeledni hozzá, de Kata csak még keményebb lett. Gorombán viselkedett, sőt egyszer cigarettát is kipróbált, csak hogy megmutassa az anyjának: a saját lánya épp tönkremegy.
A nyár is idegesítően telt. A táborban mindenki zavarta. Krasznova folyton Dima körül legyeskedett a buta ötleteivel.
Otthon közben az anya és az apa úgy bánt Marinácskával, mint valami csodával. A lányt a saját szobájukban helyezték el, ők maguk pedig a nappaliban aludtak.
– Klaudia, mennyit fogytál! – ámuldozott Marina egy nap. – Nézzétek csak, apa, Tánya mama, milyen szép lett Kata! Csak egy jó frizura kellene neki, meg megszabadulni ettől a fekete hajtól…
Kata visszakiabált valami sértőt, aztán bevágta maga mögött az ajtót. Még vacsorára sem ment ki.
Egy hideg őszi estén, amikor odakint tombolt a hóvihar, Kata a sötét konyhában ült. A nagy bögréből ivott teát, amit még az apjától kapott ajándékba. Nem kapcsolta fel a villanyt, csak csendben nézte az ablakot, és mélyeket sóhajtott.
Lépések hallatszottak. A fürdőszoba ajtaja megnyikordult, majd Marina hangja szűrődött ki.
– Megőrültél? Éjszaka van, mindenki alszik, anya… – mondta halkan. – Nem, nem megyek vissza hozzád Szocsiba. Nekem itt jó. Végre van családom.
Kata megdermedt.
– Van saját szobám. Alhatok pizsamában… vagy akár anélkül is. Nem fog részegen bejönni hozzám senki vodkás üveggel az éjszaka közepén, érted? – suttogta Marina. – Itt szeretnek engem. Apa és anya nem olyanok, amilyennek mondtad őket. Tánya néni… ő tényleg az anyám lett.
Kis szünet után folytatta:
– Van egy kishúgom is. Tipikus kamasz, de irigylem őt. Őt szeretik. Nem cibálják pszichiáterhez, nem hibáztatják mindenért. Ha felnövünk, ketten leszünk. Két nővér, és meghódítjuk a világot.
Kata mozdulatlanul ült, és először gondolkodott el igazán azon, hogy talán nem minden olyan egyszerű, mint hitte.
Néhány nappal később, kissé szégyenkezve, odament Marinához.
– Segítenél angolból?
Marina mosolyogva bólintott.
– Ez pizsama? – kérdezte Kata zavartan, miközben a szarvas egyszarvús pólóra és a rövid nadrágra mutatott.
– Te komolyan azt hitted, hogy azt utcára szántam? – nevetett Marina, majd elhallgatott egy pillanatra. – Anyám mindig azt mondta, hogy az ilyen gyerekes. Selyem hálóruhát vett nekem… én meg egész életemben egy ilyen unikornisos pizsamára vágytam.
Egy este a szülők arra léptek be a szobába, hogy a két lány a földön ül, átölelve egymást, és keservesen sírnak.
– Mi történt? – kérdezte döbbenten az apa.
– Ki tudja… – törölgette a könnyeit Marina. – Tizenöt perc múlva úgyis nevetni fognak.
És valóban. Negyedóra múlva már mindketten vihogtak azon az egyszarvús lovon Kata pizsamáján, amelyet – ó, csodák csodája – többé nem akart levenni.
Újévkor Kata egy szivárványszínű unikornist és rózsaszín unikornisos kigurumit ajándékozott a nővérének.
Marina boldogan sírta el magát.
Tavasszal a megváltozott Klaudiához – aki már karcsúbb volt, divatos frizurát hordott és visszatért természetes hajszínéhez – odalépett Dima.
– Jössz idén a táborba? – kérdezte félénken.
– Persze, hogy megyek – mosolygott Kata. – A nyár második felében pedig az egész családdal nyaralni utazunk.
Dima megígérte, hogy várni fog rá a táborban.
És évekkel később Kata végül megértette: az igazi boldogságot nem lehet mások elismerésében vagy idegen emberek szeretetében keresni. Az önmagunk iránt érzett szeretet, a saját érzéseink tisztelete és a család igazságának elfogadása ad valódi erőt az embernek ahhoz, hogy továbblépjen.
Mert ahogy a régi bölcsesség mondja: nem minden arany, ami fénylik. Az igazi kincs abban a szívben él, amely képes megbocsátani – és megtanulja önmagát is szeretni.