A reggel ugyanúgy indult, mint mindig. Galina már hatkor talpon volt, amikor az ablakokon túl még a pirkadat előtti kékes félhomály borította a várost. Szinte ösztönösen a konyhába ment. A vízforraló, a tűzhely, a fazekak és serpenyők készségesebben engedelmeskedtek a kezének, mint a saját, rég felnőtt gyermekei.
Négy emberre kellett reggelit készítenie. Négy ember után kellett rendet raknia. És négy emberre kellett beosztania azt a nyugdíjat, amelyből egyedül csak ő részesült.
Elsőként András csoszogott végig a folyosón. Harmincnyolc éves volt, rövid szakállt viselt, gyűrött póló lógott rajta. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és olyan reménykedő arccal nézett bele, mintha ott valami csoda várná.
– Galina Petrovna, elfogyott a sajt – jegyezte meg anélkül, hogy akár csak felé fordult volna.
– Tudom. Délután veszek – felelte csendesen Galina.
– És most mit lehet enni?
– Kását főztem. Ülj le.
Leült. Köszönetet nem mondott. Galina már régen leszokott arról, hogy ilyesmit várjon.
Nem sokkal később megjelent Vera. A haja sietve volt összefogva, egyik kezében a telefon, a tekintete pedig teljesen a kijelzőre tapadt. Mögötte kisvártatva Dima is előkerült. A haja kócos volt az alvástól, de nyilvánvalóan nem a zuhanyzástól. Lehuppant a székre, és kényelmesen kinyújtotta a lábait.
– Vera, mondd meg anyának, hogy estére főzzön tésztát – szólt Dima, de nem Galinához beszélt, hanem mintha átnézett volna rajta. Mintha a lakásban csak egy automatikus ételosztó működne.
– Anya, hallottad? – vetette oda Vera anélkül, hogy felpillantott volna a telefonjáról.
– Hallottam.
Galina letette a tányérokat az asztalra. Mindenkinek mert a kásából, teát töltött a bögrékbe. Ezután egy pillanatra megállt a tűzhely mellett, tenyerével a munkalap szélére támaszkodott, és váratlanul átfutott rajta egy gondolat: mikor mondta neki utoljára bárki is azt, hogy „köszönöm”? Bármennyire próbálta felidézni, nem jutott eszébe.
Viktor érkezett utolsónak. Mindig ő volt az utolsó. Szó nélkül fogott egy bögrét, töltött magának teát, leült az asztalhoz, majd bekapcsolta a rádiót. Sem egy „jó reggelt”, sem egy pillantás Galina felé.
– A kenyér már száraz – állapította meg, miközben kettétörte a szeletet.
– A friss ott van a zacskóban, a polcon – válaszolta Galina.
– És idehoznád?
Galina lassan felállt, levette a zacskót a polcról, és elé tette. Viktor röviden biccentett. Az ő világában valószínűleg ez számított hálának.
A reggeli után a tányérok ugyanúgy az asztalon maradtak. Galina összeszedte őket, elmosta, szárazra törölte mindet. Ezután felmosta a padlót is, mert Dima kilöttyentette a teáját, és még csak észre sem vette. Végül elindult a boltba, hiszen otthon már alig maradt valami: csak só és egy fél csomag rizs.
A pénztárnál újra átszámolta a pénzét. A nyugdíját mindössze öt nappal korábban kapta meg, mégis majdnem a fele már eltűnt. Rezsi, kenyér, tej, hús, telefonszámlák, tisztítószerek – a kiadások úgy falták fel a pénzt, ahogy a tűz emészti el a papírt. Négy egészséges, munkaképes felnőtt élt vele egy fedél alatt, mégsem tett közülük senki egyetlen fillért sem a közös kasszába.
Amikor hazaért, elpakolta a bevásárlást, feltette főni a levest, majd leült egy kisszékre. Csupán egyetlen percre lehunyta a szemét. A háta sajgott, a térde lüktetett, a torka pedig egyre jobban kapart.
– Anya, van hagyma? Kellene a salátához! – kiáltotta ki a szobából Vera.
Galina lassan kinyitotta a szemét. Fáradtan felállt, megkereste a hagymát, majd bevitte neki.
Másnap reggel úgy ébredt, hogy a fejfájás még fekve sem enyhült. Elővette a lázmérőt. Harmincnyolc egész hat fokot mutatott. Visszafeküdt, egészen az álláig húzta a takarót, és egyetlen reménykedő gondolat motoszkált benne: talán ma végre valaki magától is észreveszi, hogy segítségre lenne szüksége.
Délelőtt tíz óra körül András hangja hallatszott ki a konyhából.
– Hol a reggeli?
Csend volt a válasz. Aztán léptek zaja közeledett a folyosón. Galina szobájának ajtaja résnyire kinyílt, de a küszöböt senki sem lépte át.
– Még alszol? – kérdezte András az ajtóból.
– Beteg vagyok. Magas lázam van – felelte Galina rekedten.
Az ajtó ismét becsukódott. A lépések visszatávolodtak a konyha felé. Néhány pillanattal később meghallotta, ahogy András Verához fordul.
– Fekszik. Azt mondja, belázasodott.
– És most mi lesz? Van egyáltalán valami ennivaló?
– Talán maradt tegnapról leves.
– Az a kevés? Abból Dimának biztos nem jut.
Galina mozdulatlanul feküdt, és minden szót hallott. Senki sem jött be hozzá. Senki sem kérdezte meg: „Anya, hozzak egy pohár vizet?” Senki sem tette a kezét a homlokára, hogy megnézze, mennyire forró. Ő negyvenfokos lázhoz közel feküdt az ágyban, a fal túloldalán pedig azon tanakodtak, vajon elég lesz-e a maradék leves.