A reggel ugyanúgy indult, mint mindig. Galina már hatkor talpon volt, amikor az ablakokon túl még a pirkadat előtti kékes félhomály borította a várost. Szinte ösztönösen a konyhába ment. A vízforraló, a tűzhely, a fazekak és serpenyők készségesebben engedelmeskedtek a kezének, mint a saját, rég felnőtt gyermekei.
Négy emberre kellett reggelit készítenie. Négy ember után kellett rendet raknia. És négy emberre kellett beosztania azt a nyugdíjat, amelyből egyedül csak ő részesült.
Elsőként András csoszogott végig a folyosón. Harmincnyolc éves volt, rövid szakállt viselt, gyűrött póló lógott rajta. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és olyan reménykedő arccal nézett bele, mintha ott valami csoda várná.
– Galina Petrovna, elfogyott a sajt – jegyezte meg anélkül, hogy akár csak felé fordult volna.
– Tudom. Délután veszek – felelte csendesen Galina.
– És most mit lehet enni?
– Kását főztem. Ülj le.
Leült. Köszönetet nem mondott. Galina már régen leszokott arról, hogy ilyesmit várjon.
Nem sokkal később megjelent Vera. A haja sietve volt összefogva, egyik kezében a telefon, a tekintete pedig teljesen a kijelzőre tapadt. Mögötte kisvártatva Dima is előkerült. A haja kócos volt az alvástól, de nyilvánvalóan nem a zuhanyzástól. Lehuppant a székre, és kényelmesen kinyújtotta a lábait.
– Vera, mondd meg anyának, hogy estére főzzön tésztát – szólt Dima, de nem Galinához beszélt, hanem mintha átnézett volna rajta. Mintha a lakásban csak egy automatikus ételosztó működne.
– Anya, hallottad? – vetette oda Vera anélkül, hogy felpillantott volna a telefonjáról.
– Hallottam.
Galina letette a tányérokat az asztalra. Mindenkinek mert a kásából, teát töltött a bögrékbe. Ezután egy pillanatra megállt a tűzhely mellett, tenyerével a munkalap szélére támaszkodott, és váratlanul átfutott rajta egy gondolat: mikor mondta neki utoljára bárki is azt, hogy „köszönöm”? Bármennyire próbálta felidézni, nem jutott eszébe.
Viktor érkezett utolsónak. Mindig ő volt az utolsó. Szó nélkül fogott egy bögrét, töltött magának teát, leült az asztalhoz, majd bekapcsolta a rádiót. Sem egy „jó reggelt”, sem egy pillantás Galina felé.
– A kenyér már száraz – állapította meg, miközben kettétörte a szeletet.
– A friss ott van a zacskóban, a polcon – válaszolta Galina.
– És idehoznád?
Galina lassan felállt, levette a zacskót a polcról, és elé tette. Viktor röviden biccentett. Az ő világában valószínűleg ez számított hálának.
A reggeli után a tányérok ugyanúgy az asztalon maradtak. Galina összeszedte őket, elmosta, szárazra törölte mindet. Ezután felmosta a padlót is, mert Dima kilöttyentette a teáját, és még csak észre sem vette. Végül elindult a boltba, hiszen otthon már alig maradt valami: csak só és egy fél csomag rizs.
A pénztárnál újra átszámolta a pénzét. A nyugdíját mindössze öt nappal korábban kapta meg, mégis majdnem a fele már eltűnt. Rezsi, kenyér, tej, hús, telefonszámlák, tisztítószerek – a kiadások úgy falták fel a pénzt, ahogy a tűz emészti el a papírt. Négy egészséges, munkaképes felnőtt élt vele egy fedél alatt, mégsem tett közülük senki egyetlen fillért sem a közös kasszába.
Amikor hazaért, elpakolta a bevásárlást, feltette főni a levest, majd leült egy kisszékre. Csupán egyetlen percre lehunyta a szemét. A háta sajgott, a térde lüktetett, a torka pedig egyre jobban kapart.
– Anya, van hagyma? Kellene a salátához! – kiáltotta ki a szobából Vera.
Galina lassan kinyitotta a szemét. Fáradtan felállt, megkereste a hagymát, majd bevitte neki.
Másnap reggel úgy ébredt, hogy a fejfájás még fekve sem enyhült. Elővette a lázmérőt. Harmincnyolc egész hat fokot mutatott. Visszafeküdt, egészen az álláig húzta a takarót, és egyetlen reménykedő gondolat motoszkált benne: talán ma végre valaki magától is észreveszi, hogy segítségre lenne szüksége.
Délelőtt tíz óra körül András hangja hallatszott ki a konyhából.
– Hol a reggeli?
Csend volt a válasz. Aztán léptek zaja közeledett a folyosón. Galina szobájának ajtaja résnyire kinyílt, de a küszöböt senki sem lépte át.
– Még alszol? – kérdezte András az ajtóból.
– Beteg vagyok. Magas lázam van – felelte Galina rekedten.
Az ajtó ismét becsukódott. A lépések visszatávolodtak a konyha felé. Néhány pillanattal később meghallotta, ahogy András Verához fordul.
– Fekszik. Azt mondja, belázasodott.
– És most mi lesz? Van egyáltalán valami ennivaló?
– Talán maradt tegnapról leves.
– Az a kevés? Abból Dimának biztos nem jut.
Galina mozdulatlanul feküdt, és minden szót hallott. Senki sem jött be hozzá. Senki sem kérdezte meg: „Anya, hozzak egy pohár vizet?” Senki sem tette a kezét a homlokára, hogy megnézze, mennyire forró. Ő negyvenfokos lázhoz közel feküdt az ágyban, a fal túloldalán pedig azon tanakodtak, vajon elég lesz-e a maradék leves.
Délre a láza harminckilenc fokra emelkedett. Galina nagy nehezen felkelt, lassú léptekkel kiment a konyhába egy pohár vízért. Az asztalon koszos tányérok sorakoztak. A mosogató tele volt a reggeli rántotta maradványaival és zsíros edényekkel. A konyha úgy nézett ki, mintha egy egész munkáscsapat reggelizett volna ott, a rendrakást pedig valaki másra bízták volna. És az a „valaki más” mindig ugyanaz a személy volt: ő.
Töltött magának vizet, bevette a gyógyszerét, majd visszaindult a szobájába. A nappaliban Dima a táblagépén videókat nézett. Vera mellette görgette a közösségi oldalakat. András a saját szobájában zenét hallgatott, a mély basszus tompán dübörgött át a falakon.
Egyikük sem emelte fel a fejét. Mintha észre sem vették volna, hogy ott halad el mellettük.
Estére Galina végre elszundított. Az ajtó nyikorgása ébresztette fel. A küszöbön Viktor állt. A kezében egy üres bögrét tartott, az arcán pedig nem aggodalom vagy együttérzés tükröződött, hanem csupán ingerültség és elégedetlenség.
– Miért nincs vacsora? Miért fekszel még mindig? Éhesek vagyunk – mondta szemrehányó hangon, és fel sem tűnt neki, milyen tekintettel nézett rá Galina.
Galina hosszú másodpercekig szó nélkül figyelte. Egy. Kettő. Öt. Tíz.
– Harminckilenc fokos lázam van, Viktor.
– Na és? Én is beteg voltam múlt héten, mégis megoldottam. Neked kellene gondoskodnod rólunk. Egész nap nem ettünk semmi meleget.
– Kik azok a „mi”?
– Mindannyian. Én, Vera, Dima, András. Mindenki éhes.
– Négy egészséges, felnőtt ember. Mindannyian éhesek. És egyikőtök sem volt képes bekapcsolni a tűzhelyet.
Viktor fintorogva legyintett.
– Ne kezdd már megint.
– Nem most kezdem. Épp most fejezem be. Kérlek, menj ki. És csukd be magad után az ajtót.
Viktor szó nélkül kifordult a szobából. Az ajtót azonban nyitva hagyta.
A konyhából hamarosan ismét hangok szűrődtek be, ezúttal jóval ingerültebbek. Valaki azon bosszankodott, hogy elfogyott a kenyér. Más azt mondta, rendelhetnének ételt, ha lenne rá pénz. Végül valaki vállat vont:
– Várjunk inkább reggelig. Úgyis felkel addigra.
Galina nyitott szemmel feküdt az ágyon. A plafon fehér volt, sima és teljesen közönyös. Pontosan olyan, mint azok az emberek, akikkel együtt élt. Ugyanolyan érzéketlen, mint az a megszokásuk, hogy őt már nem embernek, hanem a lakás egyik berendezési tárgyának tekintették.
Nem sírt.
Csak csendben meghozott egy döntést.
Öt teljes napba telt, mire felépült. Ezalatt az öt nap alatt ő maga vásárolta meg a gyógyszereit, saját magának melegített vizet, és egyedül ment el a gyógyszertárba is. Egyszer ugyan Vera benézett hozzá, de nem azért, hogy megkérdezze, hogyan érzi magát.
– Anya, hol van a villanyszámla? Kellene a jelentéshez.
– Az íróasztal fiókjában.
– Melyikben?
– A legfelsőben.
Vera kivette a számlát, majd szó nélkül kisétált. Azt sem kérdezte meg, csökkent-e a láza, vagy jobban van-e már.
A hatodik napon Galina a szokásosnál korábban ébredt. Zuhanyozott, gondosan felöltözött – nem azért, hogy bárkinek megfeleljen, hanem saját maga miatt. Megfésülködött, majd hosszasan belenézett a tükörbe.
Egy hatvannégy éves nő nézett vissza rá. Az arca fáradt volt, mégis a szeme tisztán ragyogott. Olyan ember tekintete volt ez, aki már meghozott egy döntést. Egy olyat, amelyen többé semmi és senki nem változtathat.
Kilépett a konyhába, és nyugodt, határozott hangon megszólalt:
– Egy óra múlva mindenkit itt várok. Senki sem kivétel.
András meglepetten dugta ki a fejét a szobájából.
– Miért?
– Egy óra múlva. Itt. Mindenki.
Vera összenézett Dimával. Dima csak megvonta a vállát. Viktor egyetlen szót sem szólt, egyszerűen tovább ült a helyén, mintha az egész nem is tartozna rá.
Egy órával később mindannyian összegyűltek a konyhában. Nem azért, mert tiszteletben tartották Galina kérését, hanem mert kíváncsiak voltak, mire készül.
Galina az asztal mellett állt. Előtte gondosan egymásra rendezve feküdtek a papírok: az elmúlt három hónap közüzemi számlái, bolti nyugták és a bankszámlakivonata.
– Ez az én nyugdíjam – kezdte nyugodt, egyenletes hangon. – Huszonnégyezer rubel havonta. És itt láthatjátok, mire megy el. A rezsi hétezer. Élelmiszer tizenegyezer. Telefon és egyéb szolgáltatások kétezer. Háztartási kiadások még háromezret visznek el. A végén marad ezer. Ezer rubel saját magamra.
Dima gúnyosan felhorkant.
– És?
– És mostantól minden másképp lesz. Aki ebben a házban él, az hozzájárul a költségekhez. Mindenki fizeti a közüzemi számlák rá eső részét, és maga gondoskodik a saját élelmiszeréről. Nem fogok többé négy egészséges felnőtt embert eltartani a saját nyugdíjamból.
Vera hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.
– Ugye ezt nem gondolod komolyan?
– De igen. Teljesen komolyan beszélek.
– Anya, ez teljesen ésszerűtlen. Most nehéz időszakon megyünk keresztül. Dima munkát keres, András is…
– Dima már két éve „munkát keres”. András pedig négy éve. A ti nehéz időszakotokról nem kívánok vitatkozni. Én most nem véleményt kérek, hanem feltételeket közlök.
András hátradőlt a székén.
– Ez csak azért van, mert a betegség után ingerlékeny lettél.
– Nem. Éppen ellenkezőleg. A betegség után először látok tisztán. Amikor harminckilenc fokos lázzal feküdtem, ebben a lakásban négy felnőtt ember azon tanácskozott, miért nincs borscs az asztalon. Egyikőtök sem hozott nekem egy pohár vizet. Egyikőtök sem kérdezte meg, szükségem van-e segítségre. De arra mindannyian emlékeztetek, hogy éhesek vagytok.
Viktor türelmetlenül megköszörülte a torkát.
– Elég legyen ebből a színjátékból.
– Ez nem színjáték, Viktor. Ez a valóság. Elétek tettem a számokat. Elmondtam a szabályokat. A következő hónap első napjától ezek érvényesek. Aki ezt nem tudja elfogadni, annak másik lakhelyet kell keresnie.
Vera döbbenten fordult a férje felé.
– Dima… ezt hallod?
Dima némán az asztallapot bámulta, majd félmosollyal megszólalt.
– Majd meglátjuk, meddig bírod ezt.
Galina nyugodtan ránézett. Nem volt a tekintetében sem harag, sem sértettség. Csak az a különös, rendíthetetlen nyugalom, amely azok sajátja, akik már végleg döntöttek.
– Tovább, mint hinnéd.
Ezzel összeszedte a papírokat, gondosan visszatette őket a mappába, majd szó nélkül visszament a szobájába. Aznap már nem tért vissza a konyhába.
Az első néhány napban úgy tűnt, mintha semmi sem változott volna. Vera demonstratívan csapkodta az ajtókat. András időről időre kiment a konyhába, kinyitotta az üres hűtőszekrényt, sóhajtott egy nagyot, majd újra becsukta. Dima pedig a kanapén ülve sörözött, és cinikus megjegyzésekkel kommentálta a helyzetet.
– Várjatok csak. Egy hét múlva úgyis ő fog könyörögni.
Csakhogy Galina nem könyörgött.
Kizárólag magának vásárolt élelmiszert. Keveset, éppen annyit, amennyire szüksége volt. Azokat egy külön konyhaszekrényben tartotta, amelyet minden alkalommal kulcsra zárt. Csak egyetlen adagot főzött magának, evés után elmosogatott maga után, és a konyha többi része többé nem tartozott az ő felelősségéhez.
Három nappal később Vera bekopogott hozzá.
– Anya, ez már tényleg túlzás. Már ott tartunk, hogy egyetlen instant tésztát ketten eszünk egy tányérból.
– Sajnálom. De a feltételeimet mindenki hallotta.
– Komolyan azt akarod, hogy fizessünk?
– Én csak azt szeretném, hogy végre felnőtt emberek módjára éljetek. És a felnőtt élethez az is hozzátartozik, hogy mindenki vállalja a saját kiadásait.
– Nincs pénzünk! – csattant fel Vera.
– Akkor keressetek. Egyikőtök sincs még negyvenéves. Van kezetek, lábatok, egészségesek vagytok, gondolkodni is tudtok. Őszintén szólva nem látom, mi akadályoz benneteket.
Vera összeszorított ajkakkal állt egy ideig, majd halkan, de érezhető szemrehányással megszólalt:
– Megváltoztál. Régen nem ilyen voltál.
– Régen még nem feküdtem harminckilenc fokos lázzal az ágyban, miközben a gyerekeim azon vitatkoztak, hány adag leves maradt, ahelyett hogy benyitottak volna hozzám. Az a korszak véget ért.
Vera nem válaszolt. Megfordult, és csendben kisétált.
Egy héttel később András este hazajött, odalépett az asztalhoz, és szó nélkül letett rá háromezer rubelt.
– Mi ez? – kérdezte Galina.
– A rezsire. Egy része.
– Honnan szerezted?
– Segítettem a szomszédnak kitakarítani a padlást. Fizetett érte.
Galina hosszasan nézett a fiára. András kissé görnyedten állt előtte, tekintetét a padlóra szegezte, akár egy kisfiú, akit valami szégyellnivalón kaptak rajta. Csakhogy nem azért érzett szégyent, mert pénzt adott az anyjának, hanem azért, mert mindeddig még ennyit sem tett érte.
– Rendben – mondta végül Galina. – Köszönöm.
András bólintott, majd szó nélkül elindult a szobája felé.
Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy ebben a házban a „köszönöm” szó nem Galina szájából hangzott el.
Verával és Dimával azonban sokkal nehezebb volt a helyzet. Egyikük sem akart engedni. Dima továbbra is úgy járkált a lakásban, mintha ő lenne a tulajdonos, holott egyetlen négyzetméter fenntartásához sem járult hozzá. Vera pedig rendszeresen telefonált a barátnőinek vagy rokonainak, és látványosan panaszkodott az édesanyjára, mindig olyan hangerővel, hogy Galina minden szót tisztán halljon.
– Képzeld el, ki akar tenni minket a lakásból. A saját anyám! Úgy látszik, már nincs szüksége ránk.
Galina mindezt hallotta.
De nem reagált.
Az elmúlt napokban megtanult valami újat: meghallani a bántó szavakat anélkül, hogy válaszolna rájuk. A válaszait ezentúl nem vitákban, hanem tettekben adta meg.
A tizenkettedik napon bement Vera és Dima szobájába.
– Közeleg a határidő. Két nap múlva elseje lesz. A feltételek nem változtak. Vagy befizetitek a részeteket, vagy új lakást kerestek.
Dima lustán hevert az ágyon. Félmosollyal nézett fel rá.
– És ha nem? Mit csinálsz? Lecseréled a zárakat?
– Igen – válaszolta Galina minden habozás nélkül. – Pontosan ezt fogom tenni.
Dima azonnal felült.
– Ugye csak viccelsz?
– Nem. A lakás az én nevemen van. Minden irat rendben van. Nem kötelességem eltartani olyan felnőtt embereket, akik még a saját részüket sem hajlandók kifizetni. Ez nem szálloda. És én nem vagyok sem házvezetőnő, sem kiszolgáló személyzet.
Vera is felállt.
– Te tényleg képes lennél kirakni a saját lányodat?
– Én nem kergetek el senkit. Feltételeket ajánlok. Rajtad múlik, elfogadod-e őket, vagy inkább máshol kezdesz új életet. A döntés a tiéd.
– Ez kegyetlenség.
– Kegyetlenség az, amikor egy beteg anya lázasan fekszik az ágyban, a lánya pedig azon aggódik, hogy jut-e elég leves a férjének. Úgy látom, teljesen mást jelent számunkra ez a szó.
Vera némán állt.
Dima lassan felült az ágy szélére. A szemében először villant fel valami, amit Galina korábban soha nem látott rajta.
Tanácstalanság.
Egyszerűen nem tudta, mit kezdjen azzal a helyzettel, amikor az a kényelmes rendszer, amely eddig mindig kiszolgálta őt, egyik napról a másikra megszűnt működni.
Két hónap alatt a ház teljesen megváltozott. Nem kívülről, hanem belülről. Csendesebb lett. Tágasabb. Rendezettebb is – nem azért, mert valaki többet takarított volna, hanem mert kevesebben maradtak benne.
Vera és Dima elköltöztek. Egy ismerősüknél béreltek egy szobát, mert önálló lakásra nem futotta. Dima végül munkát vállalt – nem azért, mert hirtelen kedve támadt dolgozni, hanem mert nem maradt más választása. Vera teljesen elhallgatott. Nem telefonált, nem panaszkodott, még csak nem is érdeklődött. A csendje sértődöttségre emlékeztetett, de Galinát ez már nem sebezte meg. Épp ellenkezőleg: békét és nyugalmat hozott az életébe.
András maradt. Rendszeresen befizette a rá eső költségeket. Főzni is megtanult magának – eleinte ügyetlenül, bizonytalanul, de minden nap egyre jobban ment neki. Néha letett édesanyja elé egy csésze forró teát, és csak ennyit mondott:
– Ez neked készült. Ne kérdezz semmit, csak idd meg.
Galina ilyenkor csendben kortyolt a teából, és ajkán mindig megjelent egy alig észrevehető mosoly.
Viktor azonban továbbra is külön fejezetet jelentett az életében. Nem veszekedett, nem emelte fel a hangját, mégis nyomasztó volt a jelenléte, mintha egy súlyos kő nehezedne a házra. Naphosszat üldögélt, sört ivott, és a falat bámulta. Néha morgott valamit az orra alatt, máskor csak hangosan sóhajtozott, mintha még mindig abban reménykedne, hogy Galina egyszer meggondolja magát, és minden visszatér a régi kerékvágásba.
Egyik este odalépett hozzá, amikor Galina az étkezőasztalnál ült, és festett.
Igen, festett.
Beiratkozott egy ingyenes akvarelltanfolyamra, amelyet a helyi nyugdíjasklub szervezett, és most esténként ecsettel örökítette meg azokat a dolgokat, amelyekben örömét lelte: almákat, fákat, utcákat, virágokat. A képei még messze voltak a tökéletestől, de olyan szeretettel és összpontosítással dolgozott rajtuk, hogy még Viktornak is kellemetlen volt megzavarni.
– Mit csinálsz? – kérdezte végül az ajtóban megállva.
– Festek.
– Minek?
– Mert kedvem van hozzá.
Viktor néhány másodpercig hallgatott.
– Én is ebben a házban élek. Nekem is ennem kell.
– A konyha nyitva áll előtted, Viktor. A bolt az utca túloldalán van. Nyugdíjat kapsz, pénzed is van. Vásárolj, és főzz magadnak.
– De én nem tudok főzni.
– Akkor tanuld meg.
– A feleségem vagy. Ez a kötelességed.
Galina letette az ecsetet, lassan felé fordult, és nyugodtan a szemébe nézett.
– Valóban a feleséged voltam. De mellette szakács, takarítónő, pénztárca, bébiszitter és minden más is egyszerre. Harminc éven át négy emberért éltem úgy, hogy közülük egyetlenegy sem kérdezte meg, én mire vágyom. Ennek vége. Már nem tartozom senkinek semmivel.
Viktor zavartan toporgott.
– Rendben… És most mit csináljak?
– Élj. Egyedül is képes vagy rá. Úgy, mint bármelyik felnőtt ember. Ha pedig ez nem tetszik, az ajtó ott van. Nem tartalak vissza.
Viktor szó nélkül elment.
Három nappal később már rántottát sütött magának.
Egy hét múlva krumplit főzött.
Egy hónap elteltével pedig egy este csendben letett Galina elé egy tányér vacsorát. Egyszerű étel volt, itt-ott kissé odakapott, de ő maga készítette.
– Köszönöm – mondta Galina.
Viktor csak bólintott.
Ezúttal azonban nem vele szemben ült le, hanem mellé.
Aztán valami olyan történt, amire egyikük sem számított.
Március végén megszólalt a telefon.
Vera hívta.
A hangja száraz és visszafogott volt, szinte hivatalos, de Galina így is kihallotta belőle a bizonytalanság finom rezdülését.
– Anya… Dima és én szeretnénk beszélni veled. Elmehetünk hozzád?
– Gyertek.
Szombaton meg is érkeztek.
Leültek a konyhában. Dima lehajtott fejjel az asztalt nézte, Vera pedig idegesen babrálta a táskája pántját.
– Anya… szeretnénk kérni tőled valamit.
– Hallgatlak.
– Szeretnénk visszaköltözni. A bérleti díj nagyon magas. Dima ugyan dolgozik, de a fizetésének nagy része elmegy a lakbérre. Ha fizetjük a ránk eső részt, ahogy korábban mondtad… lenne rá lehetőség?
Galina először a lányára nézett, majd Dimára emelte a tekintetét.
– Dima, elfogadod a feltételeimet?
A férfi felemelte a fejét, és először nézett rá teljes őszinteséggel.
– Igen. Elfogadom. És… szeretnék bocsánatot kérni. Azért az estéért. Amikor beteg voltál.
Galina hosszú ideig hallgatott.
Ezután kihúzta az íróasztal fiókját, kivett belőle egy lezárt borítékot, és eléjük tette.
– Mi ez? – kérdezte Vera.
– Nyissátok ki.
Vera óvatosan felbontotta a borítékot.
Belül hivatalos, közjegyző által hitelesített iratok feküdtek.
– Átruháztam a ház tulajdonjogát – mondta Galina nyugodtan. – Az egyik fele Andrásé, a másik fele a tiéd, Vera. Ez mostantól a ti örökségetek és tulajdonotok.
Vera döbbenten nézett rá.
– De van egy feltétel – folytatta Galina. – Amíg élek, egy szoba kizárólag az enyém marad. Senki – sem ti, sem a férjetek, sem bárki más – nem dönthet róla, és nem rendelkezhet vele. Ez az én otthonom. Az én saját helyem. És ez így is marad.
Vera hosszú ideig némán nézte a dokumentumokat. Az ujjai enyhén remegtek, amikor újra meg újra végigsimított a papírok szélén.
– Anya… miért teszed ezt? – kérdezte végül alig hallható hangon.
Galina nyugodtan felemelte a tekintetét.
– Mert egy ház csupán falakból áll. Én pedig azt szeretném, ha végre megértenétek, hogy a falak és az emberi kapcsolatok nem ugyanazt jelentik. A falakat nektek adom. De a szeretetet, a bizalmat és a családi köteléket nem lehet örökölni. Azokat minden egyes nap ki kell érdemelni. Ha elfogadjátok ezt, akkor holnap együtt elmegyünk a közjegyzőhöz.
Dima ezúttal sem szólt semmit.
Lassan felállt az asztaltól, kézbe vette a saját csészéjét, odasétált a mosogatóhoz, és minden felszólítás nélkül elmosta. Nem azért, mert valaki kérte. Nem azért, mert emlékeztették rá.
Egyszerűen azért, mert most először magától természetesnek érezte.
Galina csendben figyelte ezt az apró jelenetet, és arra gondolt, hogy néha az újrakezdéshez nem kell mindent lerombolni. Elég letenni azt a terhet, amelyet valójában mindig másoknak kellett volna viselniük.
Aznap este elővette a régi füzetét. Kinyitotta az első üres oldalt, elővette a kedvenc tollát, és lassú, gondosan formált betűkkel felírta azt a mondatot, amelyet harminc éven át nem mert hangosan kimondani.
„Nem egy szerepet töltök be. Ember vagyok. És végre én magam is elhittem ezt.”