Katya csendben gondoskodott az egyedül élő nyugdíjas asszonyról. De az egész falu megdöbbent, amikor felolvasták a végrendeletet.
Minden egy vastag, hivatalos borítékkal kezdődött, amelyet a postás szokatlan ünnepélyességgel nyújtott át Katalinnak.
Belül, címeres papíron, Igor Boriszovics közjegyző száraz, hivatalos nyelvezettel arról értesítette, hogy meg kell jelennie a néhai Belova Zinaida Arkagyjevna végrendeletének kihirdetésén.
Katya többször is elolvasta a levelet. Végrendelet? Zinaida soha nem beszélt ilyesmiről. Az egész hivatalos ügy nyomasztó és idegen volt, mintha durván megtörné azt a csendes gyászt, amely még mindig ott élt a szívében.
Most pedig itt ült a szűk, fülledt irodában, ahol poros akták és erős parfümök szaga keveredett.
Egészen a szék szélére húzódott, összezsugorodva, mintha láthatatlanná akarna válni. Egyedül ő volt idegen ebben a társaságban.
— Na, mikor kezdi már? — súgta hangosan egy testes nő rikító kosztümben, ujjain aranygyűrűk csillogtak.
Ő volt Larissza Vitaljevna, egy távoli unokahúg, akit Katya tíz év alatt mindössze háromszor látott — és minden alkalommal csak azért jött, hogy újabb pimasz kéréssel álljon elő Zinaida előtt.
Lenéző pillantást vetett Katalinra, majd gúnyosan elhúzta a száját.
— Te meg mit keresel itt, drágám? Zinaida Arkagyjevnán már úgysem segíthetsz.
Katya összerezzent, de nem felelt. Csak erősebben markolta régi táskájának kopott füleit.
A közjegyző, egy szemüveges, tekintélyes férfi, köhintett egyet.
— Hölgyeim és uraim, kezdjük.
Larissza demonstratívan megigazította a frizuráját.
— Mit kell ezen annyit olvasni, Igor Boriszovics? Egy öreg viskó meg néhány szőnyeg. Mind itt vagyunk, családtagok…
A közjegyző szigorúan ránézett a szemüvege fölött, majd monoton hangon olvasni kezdte a dokumentumot.
Katya fél füllel hallgatta. Közben Zinaida Arkagyjevna utolsó napjai jártak a fejében.
A csendes esték. A könyvekről folytatott beszélgetések. Az idős asszony száraz, mégis meleg keze az övében.
Zinaida gyakran mesélt a néhai férjéről.
— Az én Ljonyám zseni volt, Katyusa. Csak senki sem értette meg. Mindenben számokat látott, grafikonokat. Azt mondta: a pénz nem papír, hanem energia. Csak tudni kell, merre irányítsuk.
Katya ilyenkor együttérzően bólintott, anélkül hogy igazán értette volna, mire gondol.
— …a néhai nevére nyitott brókerszámlán található vagyon teljes összege két és fél millió rubel — mondta a közjegyző tárgyilagos hangon.
Dermedt csend ereszkedett a szobára. Még a papírok halk zizegése is hangosnak tűnt.
Larissza Vitaljevna lassan a közjegyző felé fordult. Az arcáról eltűnt minden fölény.
— Mennyi?!
— Két és fél millió rubel — ismételte meg a férfi. — A végrendeletet két évvel ezelőtt készítették el és hitelesítették. Az örökhagyó teljes szellemi épségben volt.
A rokonok úgy kezdtek zúgolódni, mint egy felbolydult méhkas. Összenéztek, arcuk megnyúlt, szemükben mohóság és gyanakvás villant.
És aztán minden tekintet egyszerre Katalinra szegeződött.
Ő sápadtan ült, teljesen értetlenül.
Két és fél millió?
Tehát ezt jelentették azok a furcsa szavak az „energiáról”…
A közjegyző ismét köhintett, majd a legfontosabb részhez ért.
— „Minden ingó és ingatlan vagyonomat, valamint valamennyi bankszámlámon található pénzeszközt én, Belova Zinaida Arkagyjevna, Panova Katalin Szergejevnára hagyom…”
— Micsoda?! — visította Larissza.
Igor Boriszovics felemelte a tekintetét. A pillantása hideg volt, mint az acél.
— „Hálából azért a tíz évnyi önzetlen gondoskodásért, emberi melegségért és támogatásért, amelyet tőle kaptam, miközben a vér szerinti rokonaim éveken át felém sem néztek.”
A közjegyző befejezte az olvasást.
Katya lassan felemelte a fejét, és találkozott Larissza farkasszemével.
— Szóval ezért sündörögtél körülötte, te kígyó! — sziszegte a nő, hangjában nyílt gyűlölet tombolt. — Behálóztad a vénasszonyt! Csaló vagy!
Katya megmerevedett.
Nem a pénz miatt, amely úgy zuhant rá, mint váratlan hóesés.
Hanem azért, mert az ő csendes, apró világa — ahol egyszerűen csak segített egy magányos embernek — abban a pillanatban darabokra robbant.
És a szilánkok egyenesen felé repültek.
Katya úgy suhant ki a közjegyzői irodából, mint egy árnyék. Csak levegőre vágyott. De a rokonok rögtön utána özönlöttek, és körbevették a keskeny járdán.
— Állj csak meg, Panova! — Larissza megragadta a karját. A szorítása vasból volt. — Ugye nem gondoltad, hogy ilyen könnyen elsétálhatsz?
— Én… én semmiről sem tudtam — suttogta Katya, miközben próbálta kiszabadítani a kezét.
— Persze hogy nem tudtál! — horkant fel egy távoli unokaöcs. — Tíz évig ürítetted a bilijét, és semmiről sem tudtál! Micsoda szentlélek!
— Hallgassanak meg… nincs szükségem erre a pénzre — mondta halkan Katya. — Nem kértem belőle semmit.
— Ó, hát nincs szüksége rá! — gúnyolódott Larissza. — Figyelj ide, kislány. Belemásztál egy idegen család életébe. Ez a pénz minket illet, vér szerint. Te meg senki vagy. Bíróságra megyünk. Bizonyítani fogjuk, hogy becsaptad őt, a bizalmába férkőztél. Azt, hogy már nem volt épelméjű. Nagy bajba kerülsz, Katyuska. Nagyon nagyba.
Katya szó nélkül kiszabadította a karját és elment. A kiabálás és a fenyegetések még sokáig követték.
A következő napok maga a pokol voltak.
A telefonja szünet nélkül csörgött.
— Katyuska, emberek vagyunk, meg tudunk egyezni — hebegte Larissza férje a telefonban. — Minek neked ez a mocskos pereskedés? Add ide a felét, és békén hagyunk. Becsületszóra.
Egy órával később maga Larissza hívta.
— Elloptad a gyerekeim jövőjét! — ordította. — Tönkreteszlek! Mindent elmondok rólad! Mindenki tudni fogja, milyen aljas nő vagy!
És valóban elmondta.
A boltban, ahol Katya kenyeret vásárolt, Larissza hangosan, az egész sor előtt mesélte, hogyan „fosztotta ki ez a szélhámos a szegény, már nem teljesen ép eszű nénikéjüket”.
Az emberek furcsán kezdtek rá nézni. Suttogtak a háta mögött.
Valja néni, a szomszéd, aki még egy héttel korábban rakott krumpli receptet kért tőle, most inkább átment az utca másik oldalára.
Minden pillantás, minden suttogás úgy csapódott belé, mint egy pofon.
Katya a kis lakása ablakánál állt, és a szürke udvart nézte, ahol a szél tavalyi faleveleket kergetett körbe. Nem kapcsolta fel a villanyt, mintha attól félne, hogy valaki meglátja.
Az asztalon ügyvédi levél feküdt: viszontkereset, amelyben a végrendelet érvénytelenítését követelték.
A keze remegett. Nem a félelemtől.
A kimerültségtől.
A magánytól.
Másnap reggel kiment a temetőbe.
Sokáig állt a friss sírhant előtt a ködben, némán. Aztán leguggolt, és egy egyszerű csokor margarétát tett a sírra — Zinaida kedvenc virágait.
— Köszönöm — suttogta. — Mindent.
Aztán megfordult és elindult.
A léptei csendesek voltak, mégis határozottak.
A pénz megmaradt.
De a bizalom, a melegség, az a különös emberi kapcsolat — mindez együtt távozott Zinaida Arkagyjevnával.
És mégis, hosszú idő után először Katya úgy érezte:
szabadon lélegzik.