Iván és Marina akkor váltak el, amikor a lányuk, Szása betöltötte a második életévét. Iván egyszerűen képtelen volt tovább együtt élni a feleségével. Marina állandóan elégedetlen volt, mindenért morgott és haragudott. Hol azt vágta a fejéhez, hogy túl keveset keres, hol azt, hogy alig van otthon, és semmit sem segít a gyerekkel.
Iván próbált a kedvében járni, de bármit tett, soha nem volt elég jó. Az ismerőseik közül többen azt mondták, valószínűleg szülés utáni depresszió gyötri Marinát. Talán pszichológushoz kellene mennie, gyógyszert szednie.
Iván azonban ebben kételkedett. Marina már a gyerek születése előtt sem volt könnyű természet, mostanra pedig mintha teljesen elveszítette volna önmagát.
A férfi már arra sem emlékezett, mikor látta utoljára mosolyogni a feleségét. Marina még a saját lányára is olyan ingerülten nézett, hogy Iván legszívesebben azonnal karjába kapta volna Szását, és elmenekült volna vele valahová messzire.
Végül mégis megpróbálta rávenni Marinát, hogy keressen fel egy szakembert. Erre olyan dührohamot kapott válaszul, hogy attól még ő is megdöbbent.
— Mit képzelsz?! Azt hiszed, őrült vagyok?! Hogy hisztérikus?! Melletted bárki megbolondulna!
Ezután Iván elveszítette a türelmét, és közölte, hogy beadja a válókeresetet. Marina bosszúból fogta a gyereket, és elköltözött egy másik városba. Tartásdíjat sem követelt, de a címét sem árulta el.
Iván egy ideig próbálta megtalálni a lányát, aztán feladta. Szerette Szását, és örömmel maradt volna az apja. De már a gondolat is megbénította, hogy újra találkoznia kellene Marinával, meghallgatni a sértéseit és a gyűlöletét.
Marina közben tovább forrongott a haragtól. Mindenért a volt férjét hibáztatta. Meg volt győződve arról, hogy Iván csak azért hagyta el, mert talált magának valaki mást. Eszébe sem jutott, hogy talán benne is lehetett a probléma.
Idővel ez a keserűség átragadt Szására is.
Marina soha nem verte a lányát, nem bántotta fizikailag, de a gyerek olyan sötét és nyomasztó légkörben nőtt fel, amilyet sok ember egész életében sem tapasztal meg.
Az otthonukban nem léteztek ünnepek. Szása csak akkor tudta meg, hogy a születésnapokat általában megünneplik, amikor óvodába került.
— Anya, képzeld! Ma Vovának születésnapja volt, mindenki felköszöntötte! Ajándékot is kapott! Nekem is lesz majd ilyen?
— Nem. Ez butaság. Téged nincs miért ünnepelni. Inkább engem kellene, amiért megszültelek. És ne kérdezz többet ilyesmit. Pénzkidobás az egész!
Karácsonyt és újévet sem ünnepeltek. Szerencsére az óvodába minden évben ellátogatott a Mikulás, így Szásának legalább ott jutott némi varázslat. Otthon szilveszterkor ugyanazt ették, mint bármelyik hétköznapon, aztán lefeküdtek aludni.
Marina a nevetést sem bírta elviselni. Talán mert ő maga már rég elfelejtette, hogyan kell őszintén örülni valaminek. Amikor Szása vicces rajzfilmeket nézett és kacagni kezdett, az anyja rögtön ráförmedt.
— Mit vihogsz úgy, mint egy ló?! Mi ebben a vicces?!
A kislány lassan megtanulta: mosolyogni rossz. Nevetni szégyen. Komolynak és szomorúnak kell lenni, mint anya.
Senki sem tudta biztosan, hogy Marinának volt-e valamilyen lelki betegsége. Pszichológushoz soha nem ment, mert szerinte az csak fölösleges pénzkidobás. Úgy gondolta, az emberek nem szórakozni jönnek a világra. Akik pedig folyton boldogok, azok felszínesek és ostobák.
Szása életében az első cukorkát az óvodában kapta, egy másik gyerek születésnapján. El sem tudta hinni, milyen finom.
Attól az estétől kezdve minden éjjel arról álmodozott, hogy ha egyszer felnő, vesz magának egy hatalmas zsáknyi édességet. Ettől a gondolattól melegség öntötte el a szívét, és még az a tiltott kis mosoly is megjelent az arcán.
Ki tudja, mi lett volna Szásából, ha továbbra is az anyjával él. Marina évről évre egyre keserűbbé vált. Egyre jobban gyűlölte az életet és mindenkit maga körül. A szomszédok inkább elkerülték, az idős asszonyok pedig keresztet vetettek, amikor elment mellettük. Azt suttogták, maga az ördög lakik benne, mert ember nem lehet ennyire gonosz.
Végül talán éppen ez az emésztő gyűlölet tette tönkre a szervezetét. Marinánál rákot diagnosztizáltak. Az orvosokban azonban nem bízott, ezért csak akkor került kórházba, amikor már menthetetlen állapotban vitte el a mentő.
Amikor elvitték, a szomszédasszony vigyázott Szására. Marina még annyit el tudott mondani neki, hogyan hívják a lány apját, és melyik városban él. Bárhogyan is élt, legalább ennyit megtett a gyerekéért.
Marina már nem tért haza a kórházból.
Szásának eleinte nem is merték megmondani, hogy az édesanyja meghalt. A kislány amúgy is rettenetesen félénk volt, alig mert megszólalni.
A gyámhatóság gyorsan megtalálta Ivánt.
Addigra a férfi már fél éve újraházasodott. Amikor felhívták és elmagyarázták a helyzetet, habozás nélkül közölte a feleségével, hogy nem hagyja magára a lányát. Elmondta, hogy évekig kereste Szását.
Az új felesége szerencsére jólelkű asszony volt. Tudta, mennyit szenvedett Iván a lánya elvesztése miatt, ezért csak annyit mondott:
— Menj érte. Hozd haza.
Szása természetesen nem emlékezett az apjára. Félt attól, hogy az élet vele talán még rosszabb lesz, mint Marinával volt.
Amikor Iván megérkezett, a kislány még a szomszédnál tartózkodott. A gyámügy engedélyezte, hogy ott maradjon, nehogy még nagyobb trauma érje.
Útközben Iván vett egy hatalmas plüssrókát és rengeteg édességet.
Amikor belépett a lakásba, Szása ijedten húzódott a fal mellé. Aztán meglátta a játékot a férfi kezében. Majd a cukorkákat.
A bizalmatlansága azonnal enyhült.
Úgy gondolta, hogy aki édességet hoz, az biztosan nem lehet rossz ember. Hiszen az óvodai Mikulás is mindig cukorkát osztott. Rajta kívül addig senki más.
Miközben Szása ismerkedett a plüssrókával, a szomszédasszony mesélni kezdett Ivánnak Marináról.
— A halottakról vagy jót, vagy semmit… de annak a nőnek szörnyű természete volt. Senkinek nem köszönt, soha nem mosolygott. Ha valakit nem kedvelt, azonnal átkozódott. A szegény kislány pedig teljesen rettegésben élt mellette.
Iván szíve összeszorult. Egyre csak arra tudott gondolni, mennyi szenvedést kellett átélnie a lányának. Saját magát hibáztatta, amiért nem harcolt érte erősebben. Keresnie kellett volna tovább. De túlzottan félt Marinától. És végül ezért a félelemért Szása fizette meg az árat.
Miután minden hivatalos ügyet elintéztek, és a temetés is lezajlott, Szása az apjával költözött az új otthonába.
— Hamarosan születésnapod lesz — mosolygott rá Iván óvatosan. — Mit szeretnél ajándékba?
A kislány döbbenten nézett rá.
— Nem tudom… Anya soha nem adott ajándékot. A születésnapokat sem ünnepeltük.
— Hogyhogy? — Iván szinte megdermedt.
— Azt mondta, az egész butaság. Hogy nincs miért felköszönteni engem.
— Ez nem igaz… A születésnap örömnap — mondta a férfi remegő hangon.
Szása félénken lesütötte a szemét.
— Akkor… lehetne egy egész zsák cukorkám? Nagyon szeretem a cukorkát.
Iván csak bólintani tudott. Egyetlen szó sem jött ki a torkán.
Aznap este, amikor a felesége lefektette Szását aludni, Iván bezárkózott a konyhába. Elővett egy üveg bort, és egyetlen húzásra kiitta a pohár tartalmát. Aztán az asztalhoz rogyott, arcát a tenyerébe temette, és hangtalanul sírni kezdett. Minden zokogást próbált visszafojtani, mintha attól félne, hogy a falakon át újra beszivárog az a hideg és reménytelenség, amely egykor Marina házában uralkodott.
Másnap vett egy egész doboz édességet, gyertyákat és egy apró játék koronát.
Másnap volt Szása születésnapja.
A kislány életében először ébredt arra, hogy felköszöntik. Torta illata lengte be a lakást, halk zene szólt, és mindenki mosolygott rá.
Amikor meglátta a hatalmas zsáknyi cukorkát, a szeme olyan nagyra nyílt, mintha abban a pillanatban értette volna meg először, hogy a boldogság nem csupán álom lehet.