Egor, szia. Elhoztad már Vasziliszát az óvodából? — kérdezte a nő, miközben úgy érezte, mintha a szíve bármelyik pillanatban kiugrana a helyéről.
— Én? Nem. Miért pont én? — vágta rá a férj ingerülten, mintha nem is hozzá szóltak volna.
— Akkor ki, Egor? Reggel mondtam, hogy késni fogok: péntekre kell leadnom a projektet, nem tudok mindenhová odaérni.
— Nekem meg festeni kell, a mester még nem jött meg. Te csak azt mondtad, hogy „késni fogsz”, nem azt, hogy „hozd el a gyereket”.
— Félreértettél — zárta rövidre Vaszilisza, és bontotta a vonalat.
Az iroda hatalmas panorámaablakában visszatükröződtek az esti Moszkva fényei: némelyik vakítóan ragyogott, mások csak fel-felvillantak, majd eltűntek. A nő idegesen a hajába túrt, megrázta a fejét, és mélyet sóhajtott. Már majdnem hét óra volt. Ebben a hónapban ez volt az ötödik alkalom, hogy nem értek oda időben a gyerekért az óvodába.
— Szergej Matvejevics, jó estét — tárcsázta gyorsan az ismerős számot. — Már úton vagyok, de teljes a dugó.
— Ne aggódj, már indulok is Artjomért — válaszolta a férfi a vonal másik végén.
Szergej Matvejevics távoli rokona volt Vasziliszának, egy egyszobás lakásban lakott közvetlenül az óvoda közelében. Egy évvel korábban, amikor a fia egy távoli intézménybe került volna, eszébe jutott a nyugdíjas, aki valaha ott dolgozott. A férfi szívesen segített, így Artjom végül egy közeli óvodába járhatott. Azóta nem egyszer húzta ki a családot a bajból.
A kertkapu halkan megnyikordult, amikor Szergej belépett. A bejárati ajtót gyorsan kitárta, és megcsapta a megszokott, otthonos illat. A kis előtérben az őr, Gennagyij ült a számítógép előtt.
— Matveics, megint te? — mosolygott rá. — Már megint elkéstél.
— Ne morogj, Gena — legyintett a férfi.
Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Artjomról, aki egy apró kanapén ült, és az órát figyelte.
— Az egyik csizmát már megtaláltam, a másikat még keresem — tréfálkozott Szergej.
— Indulj hamarabb legközelebb — szólt oda az őr.
— Szia, Szerjozsa bácsi! — mosolygott a fiú.
— Szia, Artjomka — simította meg a fejét. — Gyere, indulunk.
Kézen fogva léptek ki az utcára. A fiú meleg tenyere különös melegséggel töltötte el az öreget.
— Ma hamar elengedtek? — kérdezte.
— A nevelő a fogorvoshoz ment, én meg már kész voltam — felelte a fiú.
— És mit csináltatok ma?
— Hóembert gyurmáztunk! — nevetett. — Nem értettem, miért nem Mikulást.
— Az ujjaidat fejlesztitek — mosolygott Szergej.
— Anya megint késik — mondta halkan Artjom.
— Dugóban ül, hamarosan itt lesz — nyugtatta meg.
Néha a játszótéren vártak, máskor felmentek Szergej lakásába, ahol a fiút lenyűgözték azok a tárgyak, amelyeket itt szabadon megérinthetett.
— Nagyon kellemetlen nekem ez az egész — mondta később Vaszilisza, miközben öltöztette a fiát.
— Ugyan, legalább beszélgetünk, teázunk — legyintett a férfi.
Otthon azonban a feszültség újra felgyülemlett.
— Éhes vagy?
— Nem, ettem az oviban, és teát ittam Szerjozsa bácsinál.
— Ő nem a nagyapád! — csattant fel a nő.
A fiú kérdései csak olajat öntöttek a tűzre, végül befogta a fülét, és a szobájába menekült.
Amikor Egor hazaért, a vita azonnal kirobbant.
— Nem kellene így kiabálnod — mondta. — Még reggel is hallani.
— Akkor maradj otthon te! — vágott vissza a nő.
A szóváltás egyre hevesebb lett. Artjom benézett a konyhába, de hamar visszahúzódott.
Másnap este a helyzet még rosszabbra fordult.
— Elhoztad Artjomot? — kérdezte Egor.
— Te kellett volna — válaszolta.
— Nincs itthon — mondta a férfi halkan.
A nő azonnal hívta Szergejt.
— Már viszem, alszik — jött a válasz.
Vaszilisza rohant a lépcsőn, ahol már várták.
— Köszönöm… — mondta könnyek között.
Hazafelé csendben mentek.
— Inkább Szergejnél laknék… — suttogta a fiú.
— Miért mondasz ilyet? Szeretünk téged.
— Akkor miért nem jöttök időben?
Ez a kérdés fájdalmasabban hatott, mint bármi más.
— Megígérem, nem lesz több késés — mondta az anya.
— Biztos?
— Biztos — bólintott Egor is.
Egy ideig valóban minden jobb lett. Több időt töltöttek együtt, nevettek, játszottak.
De a hétköznapok visszatértek.
— Szerdán elutazom — mondta Egor.
— Nekem is lesz kiküldetésem — válaszolta Vaszilisza.
A vita újra fellángolt.
Másnap a nő ismét Szergejhez fordult segítségért.
— Nincs más megoldásunk…
— Rendben van — bólintott a férfi.
— Fizetek…
— Nem kell pénz — legyintett. — De lenne egy kérdésem a kocsimmal kapcsolatban…
A hónapok teltek, de az ígéret elmaradt.
Tavasszal Szergej már egyedül vitte ki a dolgait a telkére. A friss levegő többet ért neki, mint a város zaja.
Egy esős napon ismét dugó alakult ki.
— Szergej Matvejevics, el tudná hozni Artjomot? — kérdezte a nő.
— Sajnos most nem tudok segíteni, a dachán vagyok — jött a válasz.
A nő gyalog indult el az óvodába.
Szergej az ablakból figyelte az esőtől csillogó utcát. Amikor meglátta Vasziliszát a kapunál, különös érzés fogta el.
Talán naiv volt, amit tett. Talán felesleges.
De ha újra választania kellene, ugyanígy döntene.