Amikor kinyitottam a szemem, az első dolog, ami feltűnt, a szokatlan, már-már nyomasztó csend volt.
A függönyök között egy vékony napsugár szűrődött be, és pontosan az ágy szélére vetült. Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdtem, próbáltam összeszedni a gondolataimat, és rájönni, hol is vagyok.
Aztán minden visszatért.
A bár. Egy pohár bor. András.
Oldalra fordultam, és a mellettem lévő párnára néztem.
Üres volt.
András sehol.
– András? – szóltam halkan.
Nem érkezett válasz.
A fürdőszobába is benéztem, de ott sem volt senki. Csak a csapból hullottak lassan a vízcseppek, mintha minden egyes koppanással az idő múlását számolnák.
Enyhe bosszúság futott át rajtam.
„Biztos elintézni ment valami sürgős dolgot” – próbáltam megnyugtatni magam.
A következő pillanatban azonban megakadt a szemem az ablak melletti széken.
A kézitáskám nyitva állt.
A gyomrom összerándult.
Gyorsan odaléptem, és idegesen kezdtem átnézni a holmimat.
A pénztárcám még ott volt.
Az irataim is érintetlenül feküdtek benne.
De a bankkártyám eltűnt.
Megdermedtem.
Nem… ez lehetetlen.
A kezem remegni kezdett.
Kipakoltam a táska teljes tartalmát az utolsó apróságig.
Mégsem találtam meg.
Jéghideg félelem öntött el.
– Istenem…
Felkaptam a telefonomat.
A kijelzőn egymás után sorakoztak a bank értesítései.
Egy.
Kettő.
Három.
Tíz.
Minden újabb üzenet egyre nagyobb rémületet keltett bennem.
Valaki folyamatosan pénzt emelt le a számlámról.
Nem is keveset.
Pontosan azt a megtakarítást, amelyet több mint tíz éven át gyűjtöttem össze.
Az összeg már az egymillió rubelhez közelített.
Pánik tört rám.
Azonnal felhívtam a bank ügyfélszolgálatát.
– A bankkártyáját haladéktalanul le kell tiltani – mondta nyugodt hangon az ügyintéző.
– Kérem, tiltsák le! Azonnal! Most rögtön!
Amikor megerősítették, hogy a kártya használhatatlanná vált, visszarogytam az ágyra.
Mozdulni sem tudtam.
A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon.
Lehetséges lenne, hogy András végig csak egy csaló volt?
Hogy minden mosolya, minden kedves pillantása és minden gyengéd szava csupán gondosan megtervezett színjáték volt?
Sorra villantak fel bennem az előző este emlékei.
Túl sok kérdést tett fel.
Túl nagy érdeklődéssel.
A magánéletemről.
A gyerekeimről.
A pénzügyeimről.
Arról, hogy egyedül élek-e.
Tegnap este mindez teljesen természetes beszélgetésnek tűnt.
Most azonban minden mondat egészen más értelmet kapott.
Hirtelen megszólalt a telefonom.
A kijelzőn ismeretlen szám jelent meg.
Reszkető kézzel fogadtam a hívást.
– Halló?
Néhány másodpercig csak néma csend hallatszott.
Aztán egy férfihang megszólalt.
– Valentyina Petrovna?
– Igen…
– Ne hagyja el a szállodát. Hamarosan ott leszünk.
– Kik maguk?
De a vonal már megszakadt.
Dermedten néztem a telefont, miközben a szívem egyre hevesebben vert.
Körülbelül húsz perccel később kopogtak a hotelszobám ajtaján.
És abban a pillanatban megértettem, hogy András története sokkal sötétebb és veszélyesebb, mint ahogyan azt addig elképzeltem.
2. fejezet. Az ajtó előtt állók és az igazság, amely darabjaira hullott
Újra kopogtak.
Ezúttal sokkal erősebben és követelőzőbben, mint korábban.
Nem tudtam rögtön felkelni az ágyról. Mintha ólomsúly nehezedett volna a lábaimra, miközben a fejemben újra és újra visszhangoztak a telefonban elhangzott szavak:
– Ne hagyja el a szállodát!
– Ki az? – kérdeztem rekedten, igyekezve magabiztosnak tűnni.
– Rendőrség. Kérem, nyissa ki az ajtót.
A szívem hevesen összeszorult.
Rendőrség?
Ez azt jelentette, hogy az ügy messze túlmutat egy eltűnt bankkártyán. Valami sokkal súlyosabb dolog történt.
Lassan elfordítottam a zárat.
Ketten léptek be a szobába.
Az egyikük egy egyenruhás rendőr volt, a másik egy civil ruhás nő, aki vastag iratgyűjtőt szorított a karja alatt. Belépés után alaposan körbenézett, mintha minden apró részletet meg akarna jegyezni.
– Ön Valentyina Petrovna? – kérdezte nyugodtan.
– Igen… én vagyok.
A nő néhány másodpercig figyelt, majd újra megszólalt.
– Az elmúlt éjszakát egy férfival töltötte, aki Andrásként mutatkozott be?
Csak bólintani tudtam.
Abban a pillanatban ismét végigfutott rajtam a hideg.
A civil nő és a rendőr összenéztek.
– Fel kell tennünk néhány kérdést – mondta a férfi. – Azt állította, hogy fotósként dolgozik?
– Igen… ezt mondta. Tegnap este találkoztunk a bárban, ott ismerkedtünk meg.
A rendőr gyorsan feljegyzett valamit a noteszébe.
– Tudja a valódi vezetéknevét?
Teljesen lefagytam.
– Nem… csak annyit mondott, hogy András.
Súlyos csend telepedett a szobára.
A nő halkan kifújta a levegőt.
– Sajnos ön nem az első nő, akit ezzel a módszerrel csapott be.
A kijelentés olyan erővel csapott arcul, hogy alig kaptam levegőt.
– Ezt… hogy érti? – kérdeztem alig hallható hangon.