Az „EGYEDÜLÁLLÓ APA”
Az ötéves Miska még az ébresztőóra csörgése előtt felébredt. Halkan átbújt az apjához a takaró alá, majd izgatott suttogással megszólalt:
— Apa… ma éjjel anyát álmodtam.
Iván azonnal kinyitotta a szemét.
— Azt mondta, hogy amint leesik az első hó, visszajön hozzánk — folytatta a kisfiú csillogó szemekkel. — Apa, ugye hamarosan esni fog a hó?
— Hamarosan — válaszolta Iván, majd gyorsan kikelt az ágyból és felkapcsolta a villanyt. — Na gyerünk, Miska, készülődjünk! Reggelizünk, aztán indulás az óvodába.
— Nem akarok.
— Mit nem akarsz?
— Reggelizni.
— Őszintén szólva én sem kívánom — sóhajtott Iván. — De muszáj ennünk.
— Miért?
— Mert így kell. Mi férfiak vagyunk, és lehet, hogy ma valakinek segítenünk kell. Ahhoz pedig erőre van szükség.
A kisfiú pár másodpercig hallgatott, aztán ismét megkérdezte:
— Apa… anya tényleg vissza fog jönni?
Ez volt a legfájóbb kérdés. Miska édesanyja már egy éve nem élt, a fiúcska azonban még mindig hitt benne, hogy egyszer újra megjelenik.
— Igen, vissza fog jönni — mondta Iván erőltetett vidámsággal.
— Az égből?
— Onnan hát. Csak lehet, hogy egy kicsit másmilyen lesz.
— Másmilyen? Hogy érted?
— Talán nem pontosan úgy fog kinézni, mint régen. De ugyanolyan kedves marad… és ugyanúgy szeretni fog téged.
Misika szomorúan felsóhajtott:
— Bárcsak már esne a hó…
Fél órával később Iván már átadta a fiát az óvónőnek, majd sietve elindult a buszmegálló felé. Az autója előző este óta a ház előtt állt mozdulatlanul: a hirtelen jött novemberi hideg teljesen tönkretette az öreg akkumulátort. Újat kellett volna vennie, de a pénztárcájában alig maradt néhány hrivnya.
Mégis sikerült időben beérnie a munkahelyére. Fáradtan roskadt le a székére, bekapcsolta a számítógépet, és üres tekintettel bámulta a monitort.
— Vanya, szevasz! — hallatszott a szomszéd asztal felől Denisz hangja. — Ne bóbiskolj, mindjárt itt a főnök!
— Nem alszom — morogta Iván. — Szia.
— Hallottad? Új lány érkezik az osztályra. Azt beszélik, fiatal és csinos. Neked biztos érdekes lesz az állásinterjú.
Iván gyanakvó pillantást vetett rá.
— És ez miért lenne érdekes nekem?
— Ugyan már! Egyedül neveled a fiadat. Kellene melléd valaki.
Iván elkomorult.
— Ne kezdd te is, Denisz. Nem „egyedülálló apa” vagyok. Egyszerűen csak egy apa, aki egyedül neveli a gyermekét.
— De Miskának szüksége lenne egy anyára. Ezt te is tudod.
— Igen… de csak akkor, ha az a nő valóban jó ember.
— És honnan tudod, hogy az új kolléganő nem ilyen?
— Hagyd már…
Iván ismét a monitorra szegezte a tekintetét, próbált a munkára koncentrálni.
A nap végtelen lassúsággal telt.
Délután végül elkéredzkedett korábban. Arra gondolt, hogy hamarabb elhozza Miskát az óvodából, és útba ejtik az autósboltot is, hogy végre megvegye azt az akkumulátort.
Sietve kilépett az irodából, majd szinte földbe gyökerezett a lába: az égből hatalmas, nedves hópelyhek kezdtek hullani.
Megállt.
Azonnal eszébe jutottak fia reggeli szavai, és valami fájdalmas szorítás futott végig a mellkasán.
Gyors léptekkel indult a buszmegálló felé, ám ekkor meglátott egy fiatal nőt az út szélén, aki kétségbeesetten próbálta meglazítani egy autó kerekein a csavarokat. A keze vörös volt a hidegtől, és láthatóan remegett.
Iván odalépett hozzá.
— Miért kínlódik egyedül? Nincs senki, akit megkérhetne?
A lány halk hangon válaszolt:
— Nincs.
Majd halvány mosollyal hozzátette:
— Már megszoktam, hogy mindent magam oldok meg. De ebben a hóban teljesen átfagytak a kezeim.
Iván leguggolt a kerék mellé.
— Segítenék, de nagyon sietek.
— Nem kértem segítséget — felelte nyugodtan a lány.
— Na, ez még rosszabb — sóhajtott Iván. — Figyeljen… ha gyorsan kicserélem a kereket, elvinne az óvodáig? A fiam vár rám.
A lány hangjában megkönnyebbülés csendült.
— Komolyan? Persze, hogy elviszem!
A kerékcsere azonban nem ment gyorsan. A pótkocsi kereke szinte teljesen lapos volt, így Ivánnak kézi pumpával kellett felfújnia. Szerencsére talált egyet a csomagtartóban.
Amikor végül olajos kézzel beszállt az autóba, a lány mosolyogva megszólalt:
— Ugye észrevette, hogy ez az első hó?
Iván szíve ismét összeszorult. Alig tudta visszatartani a könnyeit.
— Jól van? — kérdezte aggódva a nő.
— Persze… minden rendben. Indulhatunk?
— Induljunk — bólintott mosolyogva. — Merre menjek?
— Egyelőre csak egyenesen. Majd szólok.
A hó egyre sűrűbben hullott. Az út nagy részét csendben tették meg.
Amikor megálltak az óvoda előtt, a lány megszólalt:
— Megvárom magukat, aztán hazaviszem önöket.
— Nem szükséges, köszönöm. Még be kell mennem az autósboltba is.
— Akkor pláne! — lelkesedett a lány. — Nekem is arra van dolgom. Ráadásul nincs hová sietnem… férjem sincs, ahogy látja. Ebben a hóban pedig a kisfia teljesen elázik.
— Nem kell igazán… — mondta gyorsan Iván, majd kiszállt és besietett az óvodába.
Néhány perccel később Miskával együtt jöttek ki az utcára. Az autó még mindig ott állt, a lány pedig mosolyogva próbálta elkapni a hópelyheket a szájával, mint egy gyerek.
Amikor meglátta őket, örömmel integetett.
— Gyertek gyorsan! Megvártalak benneteket!
Misika zavartan az apjára nézett, majd a lányra, és bizonytalan hangon megkérdezte:
— Ő… ő anya?
Aztán hirtelen felcsillant a szeme.
— Apa, hát itt van anya! Mondtam neked! Leesett az első hó… és visszajött!
A kisfiú odarohant a lányhoz, szorosan átölelte, a nő pedig — mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga — felkapta őt a karjába, és nevetve megpördült vele a sűrűn hulló hópelyhek alatt.