— Tartsd meg, az isten szerelmére… — lihegte az idegen nő, miközben szinte Alina karjába dobta a csecsemőt. — És a táskát is, kérlek. Csak elszaladok vízért a kioszkhoz.
Alina még megszólalni sem tudott, amikor már a karjában tartotta a gyermeket. Egy apró, sírdogáló baba és egy nehéz sporttáska, amelynek pántja fájdalmasan bevágott a vállába.
A nő ideges volt, kapkodó, a szeme furcsán csillogott — aztán már el is tűnt a Moszkvai pályaudvar hömpölygő tömegében.
Alina utána nézett, amíg csak tudta, miközben a hatalmas csarnok zaja szinte ránehezedett. A hangosbemondó recsegve mondott valamit, de a szavak elvesztek a morajban. A baba halkan felsóhajtott álmában, majd picit elhúzta a száját.
Az idő nyúlni kezdett. Egy perc. Öt. Tíz.
A peronon álló vonat fáradtan szisszent, de a nő nem jött vissza. A nyugtalanság lassan Alina gyomrából a torkába kúszott. Megigazította a takarót, és a kis arcot nézte.
Ki vagy te? Hol van az anyád?
— Alisa, min gondolkodsz ennyire?
Kolja szinte észrevétlenül lépett oda, és a vállára tette a kezét. A poros, ismerős érintés egy pillanatra megnyugtatta.
— Egy nő megkért, hogy tartsam…
— Már látom — mondta röviden, a táskára pillantva.
Felkapta a nehéz táskát, letette a koszos padlóra, és már húzta is szét a cipzárt.
— Mit csinálsz? Ez nem a miénk! — suttogta felháborodva Alina.
— Várj csak… már az — morogta.
A gyerekruhák alatt egy vastag, fehér boríték lapult. Kolja kivette, belenézett. Alina is odahajolt.
Pénzköteg volt benne. Alatta egy összehajtott papír.
Kolja szétnyitotta. Alina a válla fölött olvasta:
„Bocsáss meg. Nincs senkije rajtam kívül, nekem pedig csak adósságaim és félelmem maradt. Így jobb lesz. A pénz mindenem. A neve: Dima.”
A vonat lassan elindult, fémesen csikordult, és magával vitte az utolsó reményt is, hogy ez csak félreértés.
A csarnok zaja hirtelen távolinak tűnt. Ott álltak ketten — egy idegen gyerekkel, idegen pénzzel, és egy idegen sorssal, ami most már az övék lett.
— És most mi lesz? — remegett Alina hangja.
Kolja hallgatott, a pénzt nézte. Nem volt benne öröm. Csak üresség.
— Rendőrség… — suttogta Alina. — El kell mondani mindent.
Kolja keserűen elmosolyodott, visszarakta a pénzt és a levelet, majd becsukta a táskát.
— Mit mondunk? Hogy „egy nő elment vízért”? Azonnal tolvajnak néznek.
A hangja hideg volt, mint a jég.
A baba kinyitotta a szemét — nagy, komoly, sötét tekintet. Nem sírt, csak figyelt. És Alinában valami összeszorult.
— Mit akarsz? Itt hagyjuk? — kérdezte.
— Megyünk — vágta rá Kolja. — Hazamegyünk.
Az út a faluba végtelennek tűnt. A régi busz rázkódott, Dima sírt, az utasok morgolódtak. Alina vörös arccal próbálta megnyugtatni.
Nekik nem volt gyerekük. Évek próbálkozásai után ez a téma már szinte tiltott volt köztük.
Otthon csend fogadta őket.
Kolja letette a táskát, mintha mérgező lenne.
— Enni kell adni neki… — mondta halkan Alina.
— Miből? — kérdezte élesen.
Az ő fejében minden rendben volt: munka, ház, kert. Ez a baba káosz volt.
— Elmegyek Marinához…
— Mit mondasz neki? Hogy a tiéd? Holnap az egész falu tudni fogja.
Igaza volt.
Éjjel Dima sírt. Kolja a kanapén feküdt, háttal. Alina ringatta a babát.
— Nem adhatjuk oda… — mondta reggel.
— Nem is — válaszolta Kolja. — Árvaházba visszük.
— A pénzzel?
Kolja lecsapta a bögrét.
— Elégetjük! Ez csapda!
— Ő csak segíteni akart…
— Vagy börtönbe juttatni!
Alina nézte a férfit. Értette a félelmét. De amikor Dimára nézett, valami más ébredt benne.
Reggel Kolja már döntött.
— Egy óra múlva busz. Kórház elé tesszük. Vége.
Alina a karjában tartotta a babát.
— Ne…
— Már eldöntöttem!
— Talán hozzánk került okkal…
— Ne merd!
Kolja kinyújtotta a kezét a gyerekért.
És ekkor Alinában valami végleg megváltozott.
— Nem.
Kolja megdermedt.
— Mit mondtál?
— Nem adom oda.
Miközben Kolja pakolt, Alina telefonált. A nővéréhez, Ljudához.
— Baj van… eljöhetek?
Beleegyezett.
Alina összeszedte a holmiját. A borítékot is.
— Megőrültél? — tört rá Kolja.
— Lehet. De őt már egyszer elhagyták. Én nem fogom.
— Hová mész?
— Nem tudom. De nem maradok.
Felvette a kabátját.
— Hagyd itt a pénzt! — kiáltotta Kolja.
Alina megállt az ajtóban.
— Ez nem bizonyíték. Ez az ő esélye.
És kilépett.
Tizenöt évvel később egy kis lakás ajtaja kinyílt.
— Anya, itthon vagyok!
Dmitrij Szokolov.
Már nem kisbaba. Magas, komoly tekintetű fiatal.
Alina a konyhából lépett ki.
— Milyen napod volt?
— Jó. Megdicsértek.
Mosolygott.
Csengettek.
Alina ajtót nyitott.
Egy ősz, megtört férfi állt ott.
Kolja.
— Láttam az újságban… — mondta halkan. — Megtaláltalak. Bocsánatot kérni jöttem.
Dmitrij kijött.
— Anya?
— Ő… valaki a múltból.
Kolja elővett egy régi betétkönyvet.
— A pénz… nem nyúltam hozzá. Minden itt van. Az övé.
Dmitrij ránézett.
— Nem kell. Megvagyunk.
A kezét Alina vállára tette.
Kolja lehajtotta a fejét.
— Bocsáss meg…
És elment.
Alina becsukta az ajtót.
— Ki volt? — kérdezte Dmitrij.
— Egy árnyék — mondta. — Egy életé, ami nem lett a miénk.
Újabb évek teltek el.
Egy kiállításon Dmitrij a tervei mellett állt. Egy világos, zöld városrész makettje előtt.
A tömegben meglátta Alinát.
Odament hozzá.
— Na, milyen vagyok?
— A legjobb — mondta.
— Anya… köszönöm.
— Mit?
— Hogy engem választottál.
Alina megszorította a kezét.
És tudta: a legnagyobb ajándék néha váratlanul érkezik — egy idegen karjaiban, egy régi takaróba csavarva.
És nem a pénz a lényeg.
Hanem az esély.
Az esély szeretni… és megvédeni valakit, aki már egyszer elveszett.