„A MATRAC TITKA”
Három hónapon át, szinte minden egyes éjszaka ugyanaz történt. Amint lefeküdtem a férjem mellé, újra megéreztem azt a szagot. Nehéz volt leírni — sűrű, nyomasztó, dohos és valami furcsán édeskés rothadásra emlékeztető bűz volt, amely mintha beleitta volna magát a hálószoba minden apró zugába. A lepedőkbe. A párnákba. A takaróba. Még a levegőbe is.
És valahányszor megpróbáltam rendbe tenni az ágyat, megemelni a matracot vagy csak közelebb kerülni Miguel oldalához, a férjem hirtelen olyan ingerültté vált, hogy összerándult tőle a gyomrom.
Amikor végül ismét üzleti útra indult, olyan dolgot tettem, amitől már napok óta remegett a kezem a félelemtől.
Felvágtam a matracot.
És amit benne találtam… attól szó szerint megállt bennem a levegő.
Az utóbbi hetekben a szag már szinte elviselhetetlenné vált. Nem egyszerűen zavarta az alvásomat — üldözött. Szinte minden nap lecseréltem az ágyneműt, kimostam a huzatokat, fertőtlenítettem a párnákat, kitártam az ablakokat, illatosítókat, parfümöket és aromás olajokat használtam, de egyik sem segített hosszabb időre. Estére a bűz mindig visszakúszott a szobába.
Ráadásul egyre erősebben.
Mintha emlékeztetni akarna valamire, amit tudatosan próbáltam nem észrevenni.
És vele együtt lassan egy másik érzés is beköltözött belém: a szorongás.
Nehéz, fullasztó, mellkasra telepedő félelem.
Néha úgy éreztem, valami szörnyűség készül a házban, és ez a szag csupán az első figyelmeztetés.
Amikor Miguel végre elutazott, egyedül maradtam a néma házban, és hirtelen megértettem: tovább már nem halogathatom.
Nyolc éve voltunk házasok. A házunk Phoenixben, Arizona államban állt — egy egyszerű, csendes, átlagos otthon. Miguel elektronikai cégnél dolgozott értékesítési vezetőként, ezért állandóan utazott: Los Angeles, Dallas, Chicago… mindig másik város, másik hotel, másik repülőjárat. Azt mondta, ez a karrier része, én pedig elfogadtam.
A házasságunk nem volt tökéletes, de nem is neveztem volna boldogtalannak. Nem veszekedtünk sokat, nem voltak hangos jelenetek, de az a nagy, mindent elsöprő boldogság sem jellemezte az életünket.
Legalábbis ezt hittem.
Aztán minden megváltozott.
Minden este, amikor Miguel lefeküdt mellém, a szag erősebb lett. Mintha kifejezetten az ő oldaláról áradt volna. Nem az izzadság, nem a ruhák vagy a cipők szaga volt. Sokkal rosszabb annál. Nedvesség, penész, állott levegő és valami rothadó dolog émelyítő keveréke.
Néha éjszaka arra ébredtem, hogy a sötétben ülök az ágyon, és próbálom kitalálni, honnan jön.
Mindent kipróbáltam.
Kimostam az ágyneműt forró vízben. Fertőtlenítettem a matracot. Egyszer még a kertbe is kivittem a tűző napra, abban bízva, hogy az arizonai hőség majd kiszívja belőle a bűzt.
De amint Miguel visszafeküdt rá, reggelre minden kezdődött elölről.
Egy este végül összeszedtem a bátorságomat.
— Miguel… te tényleg nem érzel semmit? — kérdeztem óvatosan az ágy mellett állva. — Valami rettenetes szag jön ebből a matracból.
A férjem még csak rám sem nézett rögtön.
— Túldramatizálod, Ana — felelte ingerülten. — Semmi szag nincs.
Pedig volt.
És minél inkább próbáltam rájönni az okára, annál jobban megrémített Miguel viselkedése. Különösen akkor, amikor megérintettem az ő oldalát, megemeltem a matracot vagy arrébb pakoltam valamit.
Megfeszült.
Ideges lett.
Egyszer pedig rám is kiabált:
— Ne nyúlj a dolgaimhoz! Hagyd úgy, ahogy van!
Megdermedtem.
Miguel ritkán emelte fel a hangját. Tudott zárkózott lenni, makacs vagy hideg, de ilyen dühkitörései sosem voltak.
Akkor éreztem először valódi félelmet.
Aznap éjjel a szag különösen erős volt. Mintha az ágy alól szivárgott volna elő, beleette volna magát a bőrömbe, az orromba, a gondolataimba.
A plafont bámulva feküdtem a sötétben, és éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver.
Másnap reggel Miguel Dallasba indult három napra. Megcsókolta a homlokomat, megkért, hogy zárjam az ajtót, aztán ugyanúgy elment, mint annyiszor korábban.
Megvártam, míg elhalkulnak a léptei.
Míg eltűnik az autó zaja az utcáról.
A ház teljes csendbe burkolózott.
És akkor ránéztem az ágyra.
Valami megmozdult bennem.
Tudtam, hogy ma megteszem.
A matrac a szoba közepén feküdt, amikor végül rászántam magam. Lehúztam a földre, megfordítottam Miguel oldala felé, és hosszú ideig csak álltam fölötte a késsel a kezemben.
A tenyerem izzadt.
Az ujjaim remegtek.
A légzésem szaggatottá vált.
Mély levegőt vettem, majd belevágtam a pengét a huzatba.
Az első vágás nehezen ment. Az anyag ellenállt, de még nehezebb volt az érzés, amely belülről feszített. Mintha nem egy matracot, hanem a saját életemet vágnám ketté.
Amint a szövet felszakadt, olyan iszonyatos bűz csapott az arcomba, hogy ösztönösen a szám elé kaptam a kezemet.
A levegő sűrűvé vált.
Öklendezni kezdtem.
Könny szökött a szemembe.
Hátratántorodtam, de néhány másodperc múlva újra lehajoltam.