Elment az eszed! Nem fogadhatjuk őket! – kopogtatott idegesen Viktor az asztallapra.
Miért „nem fogadhatjuk”? – szorította össze az ajkát Anna, és az ablak felé fordult. Hiszen tudod, a bátyám…
A bátyám, akit tizenöt éve nem láttam! – felállt Viktor, és odament a feleségéhez. És hirtelen a semmiből bukkan fel, és te rögtön meghívod vacsorára?
Egyáltalán nem a semmiből, – mondta Anna nyugodtan, de hangjában feszültség hallatszott. Valentin visszatért Jekatyerinburgból, ott tönkrement az üzlete.
Ó, persze! – kiáltotta Viktor. És most azért repült ide, hogy pénzt kérjen a nővérétől, akit nehéz pillanatban hagyott cserben. Elfelejtetted?
Anna úgy tett, mintha a fényes tűzhelyet polírozná, pedig az már ragyogott.
Nem felejtettem el semmit. De ő attól még a bátyám.
Én pedig a férjed vagyok, és ellenzem.
Anna sóhajtott, és Viktor felé fordult.
Figyelj, már elküldtem nekik a meghívókat. Valentin, a felesége, Svetlana, és a fiuk ma este érkeznek.
Viktor lehunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt.
És mikor akartad ezt elmondani nekem? Öt perccel az érkezésük előtt?
Én…
Még be sem fejezte a mondatot, amikor csörgött a telefon. Anna ránézett a kijelzőre, és elhúzta a szemöldökét.
Katja az.
Pont a lányom hiányzott még a teljes boldogsághoz – morogta Viktor. Tudja, hogy a nagybácsi felbukkant?
Nem. Fogalmam sincs, miért hív. Az utolsó veszekedésünk óta szinte egyáltalán nem beszélünk egymással.
Anna felvette a kagylót.
Halló? Katja?
A vonal másik végén a lánya csengő hangja hallatszott.
Szia, anya! Remélem, nem zavarunk Oleggel, ha ma átugrunk vacsorára? Fontos híreim vannak!
Viktor, miután meghallotta az utolsó mondatot, hirtelen megrázta a fejét, Anna pedig, mintha csak bosszúból tenné, szélesen elmosolyodott.
Persze, gyertek csak! Örülünk nektek!
Remek! Akkor hétkor. Ja, és lesz még valaki velünk.
Mielőtt Anna megkérdezhette volna, ki az a „valaki”, Katja már letette a kagylót.
Figyelj, Vitka, ez fantasztikus! – kiáltott fel Anna. Ma az egész család összegyűlik!
Nem értem, minek örülsz – vágta rá a férje, miközben kijött a konyhából. Kilenc órára színházjegyünk van, emlékszel?
Jaj! Anna a tenyerét az arcához nyomta. Teljesen kiment a fejemből.
Én is pont erről beszéltem. Hívd vissza őket, mondd meg, hogy jöjjenek máskor.
De, Vitka…
Nincs semmiféle „de”! – vágta rá Viktor, és eltűnt a fürdőszobában.
Anna nehezen leült egy székre, és az ujjaival a halántékát masszírozta. A jegyeket a „Figaro házasságára” egy hónapja vette, ajándékul a közös életük huszadik évfordulójára. És most…
Felállt, és határozottan kinyitotta a hűtőt. Ha már így alakult, mindenkinek együtt kell vacsorát főznie. Viktor természetesen nem lesz elégedett, de nem fogja a vendégeket az ajtó elé állítani. Annál is inkább, mert Valentin valóban rég nem találkozott vele. És a lányával, Katjával is fél éve veszekedtek az új udvarlója, Oleg miatt, akit Anna túl öregnek tartott, ráadásul elvált és gyereke is volt. De úgy tűnik, a kapcsolat mégis folytatódik, ha Katja vele utazik.
Anna kivette a húst és a zöldségeket a fagyasztóból, és nekilátott a főzésnek. Amikor Viktor kijött a fürdőszobából, a konyha már illatokkal volt tele.
Látom, eldöntötted – jegyezte meg szárazon.
Vit, ne már! – Anna törölközővel megtörölte a kezét. Hiszen remek, ha az egész család összejön!
Miféle család? – szisszent fel Viktor. A bátyám, aki tizenöt éve nem tette be ide a lábát? A lányom, aki hónapok óta nem hívott? Vagy talán az a nekem ismeretlen vejem és a gyereke?
Talán pont ma rendeződik minden? – nézett rá reménykedve Anna.
Viktor csak megrázta a fejét, de nem vitatkozott, és a nappaliba vonult vissza, morogva a tönkretett estére.
Anna sóhajtott, és visszatért a főzéshez. A lelke mélyén tudta, hogy a férjének igaza van. Életük rendezett volt: ő fizika tanár, ő pedig orosz nyelvtanár. Esténként teázás közben a diákjaikról beszélgettek, megtervezték a hétvégét, néha színházba vagy kiállításra mentek. Ritkán jöttek vendégek, főleg kollégák vagy régi ismerősök. A családi kapcsolatok nehezen alakultak. Szülei halála után Valentin Jekatyerinburgba költözött, és szinte eltűnt. Néha küldött egy képeslapot újévre, de nem gyakrabban.
A lányával sem ment minden simán. Katya már fiatal korától kezdve szeszélyes volt. Otthagyta a közgazdasági karront, és elment dolgozni egy étterembe, ami Anna számára nagy csapás volt: arról álmodozott, hogy a lánya is tanár lesz.
Míg Anna töprengett, az idős szomszédnő, Lídia Petrovna csengetett az ajtón.
– Annuska, hoztam pogácsát, kóstold meg – nyújtotta oda a törülközővel letakart tálcát.
– Ó, Lídia Petrovna, pont jól jön! Ma váratlan vendégeim vannak – mosolygott Anna.
– És kik látogatnak meg? – kérdezte érdeklődve a szomszédasszony.
A bátyám, Valentin a családjával, és a lányom, Katya a vőlegényével…
A vőlegényével? – csapott a kezével Lídia Petrovna. Talán házasságkötés készül?
„Nem tudom, mi jár a fejében” – vonta meg a vállát Anna. „Azt mondta, fontos hírt hoz.”
„Hát, reméljük!” – mosolygott a szomszédasszony. „Egyébként megérkezett Krasnodarból az unokaöcsém, Nikolaj, egy nyugalmazott katona, özvegy. Talán meghívnád vacsorára?” Szegénynek unalmas a négy fal között, te pedig ismered az egész várost.
Anna elgondolkodott, de bólintott. Ha már elrontották az estét, legalább valakinek jót tegyen.
Persze, jöjjön hétkor – egyezett bele.
Lídia Petrovna örömmel rohant haza, hogy értesítse az unokaöccsét.
Visszatérve Anna észrevette férje komor pillantását.
Csak ne mondd, hogy a szomszéd unokaöccsét hívtad meg!
Vit, ne már! A fiú nem ismeri a várost, munkát keres…
Most már munkaügyi központot is vezetünk?
Ugyan már! Leül, eszik, talán valami hasznosat is hall.
Viktor legyintett, és elment átöltözni. Ezt a gesztust Anna túlságosan is jól ismerte: a férje beletörődött, bár nem helyeselte.
Hat órára terítve volt az asztal, a sütőben pedig a zöldséges sült nyúl illata terjengett. Viktor ránézett az asztalra, és aznap először mosolygott.
Tudod, talán igazad van. Régóta nem gyűltünk össze már az egész családdal.
Anna átölelte. Végre kimondtad. A legfontosabb, hogy mindenki érezze, hogy örülünk neki.
Kopogtak az ajtón. Először Valentin, csokorral és zavart mosollyal. Mögötte Katya, aki Oleg kezét fogta, és… egy kisfiút.
„Anya, apa,” mondta, „ez az én fiam, Artem. Oleg az apja. Úgy döntöttünk, hogy többé nem titkoljuk.”
Viktor megdermedt. Anna egy lépést tett előre, ránézett az unokájára, és nem tudta visszatartani a könnyeit, mindannyiukat megölelte.
Az ablakon kívül enyhe hóesés kezdődött. A házban sütemények illata, melegség és egy idegen, de máris saját család illata terjengett.