A tavaszi reggel napsütése elárasztotta a közjegyző irodáját. A légkondicionáló halkan zümmögött az ablakpárkányon, az előtérben frissen főzött kávé illata terjengett. Egy teljesen hétköznapi nap — amikor mégis sorsdöntő ügyek születnek.
— Anya tudja, mit kell tenni — mondta Anasztázia, miközben a dokumentumok másolatait a táskájába tette. — Csak biztos, ami biztos.
Ez egy évvel ezelőtt volt. Még jóval azelőtt, hogy Szergej egyre később kezdett hazaérni. Mielőtt idegen parfüm illata jelent meg az ingeiben. Mielőtt a furcsa, éjszakai hívások elkezdődtek volna.
Anasztázia nem volt naiv. Jogász családban nőtt fel, ahol gyerekkora óta arra tanították, hogy mindig két lépéssel előre gondolkodjon. A lakást az ő pénzéből vették — a nagymamájától örökölt vagyonból. Szergej akkor még csak építgette a karrierjét, és autóra vett fel hitelt.
— Kislányom, írasd át a lakást a nevemre — mondta egyszer az édesanyja. — Nem válás miatt… csak egy biztosíték. Az élet kiszámíthatatlan.
És Anasztázia beleegyezett. Veszekedés nélkül, magyarázat nélkül. Egyszerűen az anyjának ajándékozta a lakást. Papíron tiszta ügylet. Valójában egy menekülési útvonal.
Megrezdült a telefon. Üzenet Szergejtől:
„Ma későn érek haza. Fontos megbeszélés.”
Anasztázia szomorúan elmosolyodott. Fontos megbeszélés. Mint tegnap. És tegnapelőtt. Megnyitotta a magánnyomozó által küldött fotót: Szergej egy szőke nővel lép be egy étterembe. A férfi keze a nő derekán, gondtalan mosoly az arcukon.
— Kér egy kávét? — kérdezte a titkárnő.
— Köszönöm, nem — válaszolta Anasztázia, felállva. — Kész lesz minden?
— Igen, egy órán belül minden dokumentum elkészül.
Kilépett az utcára. Május meleg volt, az orgona már elvirágzott, de az illata még ott lebegett a levegőben. Hat évvel ezelőtt májusban ismerkedtek meg Szergejjel. Akkor olyan megbízhatónak tűnt. Olyan hűségesnek. És ő hitt neki…
A telefon újra megszólalt:
„Drágám, ne haragudj, ma nagyon későn. Ne várj meg.”
— Rendben — írta vissza. — Én is elfoglalt leszek. El kell intéznem valamit.
A kávézóban csendes délutáni nyugalom uralkodott. Anasztázia az ablak mellé ült, és elővette a dossziét. Ez volt a kedvenc helyük az anyjával — meleg, otthonos, gyerekkort idéző süteményekkel.
— Mindent összeszedtél? — kérdezte az édesanyja, leülve vele szemben. — Nézzük.
Jelena Szergejevna, aki ötvenöt évesen is alig nézett ki negyvennek, ismert válóperes ügyvéd volt. Számtalan történetet látott már.
— Itt a számlakivonat — mondta Anasztázia. — Tegnap szinte az összes közös pénzünket kivette.
— Készül valamire — bólintott az anyja. — És ez?
— A nyomozó küldte. Három hónap… éttermek, hotelek… egy ékszerbolt…
— Ékszerbolt? — vonta fel a szemöldökét. — Neked vett valamit mostanában?
— Nem — mosolyodott el keserűen. — De a barátnőjén ugyanaz a Cartier karkötő van, mint a kivonaton.
A pincérnő levendulás teát hozott. Anasztázia megszokásból két kanál cukrot tett bele.
— Tehát — mondta az anyja. — A lakás az én nevemen van. Nincsenek közös hitelek. Az autó maradjon nála. A számlákon még dolgozunk.
— Nekem nem kellenek a pénzei…
— De igen — nézett rá szigorúan. — Ez nem pénz kérdése. Ez az életedből elvett évek ára.
— Tudom… — suttogta. — Tegnap hallottam, hogy ügyvéddel beszélt. A vagyonmegosztásról… a lakásról…
— Beszéljen csak — mosolygott az anyja. — Nem tudja az igazat.
— Azt hiszi, fele az övé.
— Biztos vagy benne… a válásban?
Anasztázia az ablakon át nézett ki. Egy fiatal pár sétált kézen fogva. Mint ők régen.
— Emlékszel, amikor vezetni tanítottál? — kérdezte hirtelen. — Azt mondtad: ne csak előre nézz, hanem a tükrökbe is.
— És most mit látsz?
— Hazugságot. Árulást. Kettős életet.
Este hétkor ért haza. A lakás tiszta volt, rendezett. Reggel még kiszellőztetett, átrendezett mindent. Az utolsó rendrakás ebben az otthonban.
Az asztalon az esküvői fotó. Egyszerű ruha, egyszerű ünnepség. „Nem az esküvő számít, hanem ami utána jön” — mondta akkor Szergej.
Megcsörrent a telefon. A nyomozó:
„Most jönnek ki az étteremből. Küldöm a képet.”
A fotón Szergej megcsókolta a nőt. Nyíltan. Ugyanabban az ingben, amit Anasztázia adott neki.
„Köszönöm. Többre nincs szükség.”
Kulcs csörrent az ajtóban.
— Drágám, itthon vagyok! És van egy meglepetésem!
Bor és idegen parfüm illata lengte körül.
— Előléptettek! Mostantól igazgató vagyok!
— És több idő jut a találkozókra? — kérdezte halkan.
— Micsoda?
— Étterem. Mozi. Hotel…
Szergej arca elsápadt.
— Te… félreérted…
— Nem. Mindent tudok — mondta nyugodtan. — És most vége.
Ő csak állt, szótlanul.
— A lakás nem közös — tette hozzá. — Nem a tiéd. Soha nem is volt.
— Mi?!
— Egy éve átírtam anyára.
Felvette a kabátját.
— Az autó a tiéd. A hitelek is. Én pedig elmegyek. Nem ma estére. Örökre.
Az ajtó csendben zárult be mögötte.
Odakint esett az eső. Anasztázia gyorsan lépkedett, nem törődve a cseppekkel. A zsebében ott volt az új lakás kulcsa.
És hat év után először… szabadon vett levegőt.