Már egészen az elején megéreztem: itt valami nem stimmel. Még azelőtt, hogy egyáltalán szóba hozta volna a „háromszor egy éjszaka” témát.
Pedig kívülről nézve minden teljesen rendben volt. Sőt, talán túlságosan is hibátlan.
Negyvenkilenc vagyok, ő ötven. Közös ismerősök révén találkoztunk — semmi filmszerű szikra, csak egy átlagos bemutatás. Aznap kabát volt rajtam és a régi, elnyűtt sálam, amit már rég ki kellene dobnom, mégsem visz rá a lélek. Ő rendezett kabátban érkezett, finom, drága, fás illat lengte körül — visszafogott, nem tolakodó. És szinte azonnal magáról kezdett beszélni.
— Tudod, régen teljesen más voltam — mondta, kissé felém hajolva.
Már ekkor átfutott a fejemen: „Na, kezdődik…”
De csak mosolyogtam.
Az első találkozások nyugodtan teltek. Kávé, séták, beszélgetések. Nem siettetett semmit, nem volt nyomulós, nem lépte át a határokat. Minden egészen jól alakult. Csakhogy volt egy visszatérő dolog.
Állandóan a múltjáról beszélt.
— Régen simán végigcsináltam egy egész éjszakát alvás nélkül — mondta, miközben kavargatta a cukrot — aztán mentem dolgozni, utána pedig még egy nőhöz is átugrottam. Tele voltam energiával.
Hallgattam, bólogattam, és egyre inkább azt éreztem: ezt nem nekem mondja, hanem saját magát próbálja meggyőzni.
— Most persze minden más — tette hozzá — de mélyebb. Most már igazán érzek.
Ez a folyamatos „de legalább…” sokkal többször hangzott el, mint amennyire jól esett volna.
Nem kerestem tökéletes férfit. Tényleg nem. Nem volt szükségem hőstettekre vagy rekordokra. Egyszerű dolgot akartam: egy élő, jelen lévő embert magam mellett, nem valakit, aki állandóan a múltját idézi.
Mégis volt benne valami, ami miatt nem akartam azonnal lezárni. Adtam neki időt.
Pénteken ő hívott fel.
— Gyere át hozzám — mondta. — Főzök vacsorát. Legyünk egy kicsit felnőttek.
Elmosolyodtam. „Felnőttek” — vajon ez nála mit jelent?
Mégis elmentem.
A lakása valóban hangulatos volt. Nem csak a meleg miatt. Lágy sárga fény, nehéz függönyök, egy régi faasztal. A konyhából sült sajt és paradicsom illata áradt — lasagnét készített.
— Igyekeztem — mondta kissé zavarban.
És abban a pillanatban jobban tetszett, mint az összes önmagáról szóló történetében együttvéve.
Leültünk enni. Bor, étel, beszélgetés. Minden tényleg jól ment… egészen addig, amíg megint vissza nem tért a kedvenc témájához.
— Őszinte leszek — mondta, hátradőlve — régen bármelyik nőt le tudtam venni a lábáról.
Majdnem felnevettem, de visszafogtam magam.
— Jó értelemben — tette hozzá gyorsan.
— Remélem is — válaszoltam.
Elmosolyodott, de valahogy erőltetetten.
— Most már nem ugyanaz a kor — folytatta — de tudom, hogyan kompenzáljak. Nem a mennyiség számít, hanem a minőség.
Ekkor megfeszültem.
Nem is annyira a szavak miatt. Inkább a hangvétel miatt.
Mintha előre mentegetőzne. Mintha egy láthatatlan vizsgán kellene megfelelnie.
Vacsora után zenét tett fel. Valami régi, kissé recsegő hangzású lemez szólt. Az ablaknál álltunk, átkarolta a vállamat.
— Tetszel nekem — mondta halkan.
Ez volt az a pillanat, ami valódi volt. Egy másodpercre még azt is hittem, talán tévedtem vele kapcsolatban.
De ez az érzés hamar elmúlt.
Mert minden újra valami furcsa megfelelési kísérletté vált.
Minden mozdulata óvatos volt. Minden érintése mögött ott bujkált egy néma kérdés: „Elég jó ez így?”
Nem arról volt szó, hogy bármi rossz történt volna.
Egyszerűen hiányzott az a bizonyos szikra, amiről annyit beszélt.
Túl sok nagy szó — és túlságosan hétköznapi valóság.
Egy ponton azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem őt érzem. Csak az erőfeszítését.
Furcsa érzés: mintha jelen lenne, mégis kívülről figyelné saját magát.
Később felkelt, felvette a köntösét, és kiment a konyhába.
Én a plafont néztem, hallgattam a poharak csörrenését.
Visszatért egy üveg borral.
— Na, mit szólsz? — kérdezte, miközben leült mellém. — Nem okoztam csalódást?
Ez a kérdés végleg mindent eldöntött.
Nem azért, mert rossz lett volna.
Hanem mert még mindig vizsgázott — saját maga előtt.
— Minden rendben volt — mondtam.
Bólintott. De látszott rajta, hogy ő maga nem hiszi el.
— Régen persze… — kezdte újra.
— Igor — állítottam meg halkan.
Elhallgatott.
— Ne beszéljünk a „régen”-ről, jó?
Zavartan nézett rám.
— Hogy érted?
— Úgy, hogy a jelen is létezik.
Nem válaszolt. Csak bólintott.
És ekkor értettem meg igazán: teljesen más dolgokat keresünk.
Lefeküdt mellém, hátat fordított, és tíz percen belül elaludt.
Pontosan tíz perc alatt.
Még csak át sem ölelt.
Ott feküdtem, hallgattam a légzését. És nem is azon gondolkodtam, hogy rossz volt az este.
Hanem azon, hogyan lehet valaki ennyire beleragadva a múltba, hogy a jelen csak díszletté válik.
Reggel energikusnak tűnt.
Kávét főzött, megcsókolta a halántékomat.
— Rég aludtam ilyen jól — mondta.
Elmosolyodtam.
— Megismételjük? — kacsintott.
És ekkor teljesen világosan éreztem: nem akarom.
Nem azért, mert rossz ember.
Hanem mert mellette nézőnek érzem magam.
Nem nőnek egy férfi mellett, hanem közönségnek.
— Majd meglátjuk — válaszoltam.
Bólintott, mintha értené.
Pedig valójában nem értette.
Később még írt néhányszor. Finoman, udvariasan.
Válaszoltam én is.
De többet nem találkoztunk.
És tudod, mi a legfurcsább?
A mai napig nem tudok egyetlen konkrét okot megnevezni.
Minden rendben volt.
Csak éppen nem volt benne élet.
Mintha nem is egy valódi ember lett volna mellettem, hanem a saját történeteinek végtelen ismétlése.
Talán ez volt a lényeg.
Nekem nem egy múltbeli legenda kell.
Hanem egy élő, jelen lévő ember.
Ő viszont még mindig azt próbálta bizonyítani, hogy valaha az volt.