Az első házassági éjszakán a férjem fáradtan felsóhajtott: „Nem megy… teljesen kimerültem” — és végül külön szobákban feküdtünk le aludni. Ám pont éjfélkor az anyósom szobájából ijesztő, nyugtalanító nyögések szűrődtek át hozzám…
Mária egészen másként képzelte el az esküvője napját. Gyerekkora óta erről álmodott: légies fehér ruha, virágok tengere, varázslatos zene, és a szerettek boldog arca. De amikor az ünnepség véget ért, nemcsak a megható pillanatok és Artjom zavart tekintete maradt meg benne az oltárnál, hanem egy furcsa, megmagyarázhatatlan szorongás is. Mintha egy árnyék suhant volna át azon a pillanaton, amikor beléptek a férfi anyjának, Jelena Nyikolajevnának a házába.
Az asszony otthona, egy régi kúria a város szélén, első pillantásra lenyűgöző volt: minden tökéletes rendben, minden a helyén. Mégis, valami hideg áradt belőle. A falak mintha elnyelték volna a hangokat, mintha nem tűrték volna a zajt. A belső tér is ugyanolyan kifogástalan volt: antik bútorok, drága szőnyegek, aranykeretes festmények. Mégis az egésznek volt valami élettelen, múzeumszerű hangulata — mintha itt nem éltek volna, csak őriztek volna egy régi életet.
Mária igyekezett mosolyogni, miközben belül feszültséget érzett. Artjom kezét szorítva próbálta megnyugtatni magát: „Ez csak fáradtság. Hosszú nap volt. Holnap minden más lesz.”
— Nos, ifjú pár? — szólalt meg Jelena Nyikolajevna lágy hangon, de szavai mögött fémes él csengett. — Az ünnepség véget ért. Ideje pihenni. A hálószobátok az emeleten van, már mindent előkészítettem.
Átható pillantása önkéntelenül is összerezzentette Máriát. Nem pusztán gondoskodás volt benne — inkább valamiféle ellenőrzés. Mintha meg akart volna győződni róla, hogy ez az idegen lány nem fog túl nagy helyet elfoglalni az ő házában.
Artjom zavartan lehajtotta a fejét.
— Köszönjük, anya.
A hálószobában friss ágynemű és levendula illata terjengett. Mária kibontotta a haját, és a gumit a fotelre tette. A szíve még mindig túl gyorsan vert. Az első éjszaka… egy új élet kezdete.
Ránézett a férjére, várva a pillantását.
De Artjom kimerültnek tűnt. Leült az ágy szélére, lehajtotta a fejét, és alig hallhatóan mondta:
— Nem megy… bocsáss meg, Mása. Inkább aludjunk.
Mária megdermedt. Mintha valami eltört volna benne.
De csak ennyit mondott:
— Persze… fáradt vagy.
Külön-külön feküdtek le. Artjom szinte azonnal a fal felé fordult. Mária a plafont nézte, próbálva lecsillapítani a gondolatait.
„Semmi baj. Csak kimerült. Holnap minden rendben lesz.”
Már majdnem elaludt, amikor az óra elütötte az éjfélt.
És akkor meghallotta.
Először halk volt — mintha valaki fájdalmában nyögne. Mária felkönyökölt, figyelt. A hang nem Artjomtól jött.
Hanem a szomszéd szobából.
Az anyósától.
Összeszorult a szíve. Talán rosszul van? De Artjom nem volt mellette. Mária felkelt, mezítláb a hideg padlóra lépett, és az ajtóhoz lopakodott.
A hang újra megszólalt.
De most már más volt.
Mélyebb. Furcsább.
És egyre kevésbé hasonlított fájdalmas nyögésre.
Mária hátrahőkölt, mintha megégette volna valami. Visszament az ágyhoz, betakarózott.
„Csak képzelődöm. Túl fáradt vagyok.”
De többé nem tudott elaludni.
A reggel csendben és kávéillatban érkezett. Jelena Nyikolajevna tökéletesen vasalt köntösben ült az asztalnál, hideg mosollyal.
— Jó reggelt, gyerekek. Jól aludtatok?
Mária csak bólintott. Artjom viszont természetesen válaszolt:
— Igen, nagyon jól.
Mária ekkor érezte először, hogy valami megrepedt a valóságában.
Tegnap még új élet kezdődött.
Ma már úgy tűnt, valami nagyon nincs rendben ebben a házban.
És először tette fel magának a kérdést:
„Mit is tudok valójában a férjemről… és az anyjáról?”
A következő éjszakán a hangok újra visszatértek.
Pontban éjfélkor.
Ezúttal Mária nem maradt az ágyban. Kilépett a folyosóra. Az ajtó résnyire nyitva volt, fény szűrődött ki.
És most benézett.
Abban a pillanatban…
…olyasmit látott, amitől megfagyott az ereiben a vér.
Jelena Nyikolajevna egy régi karosszékben ült. De már nem az a hideg, fegyelmezett nő volt.
Az arca eltorzult.
A szeme csukva.
Az ajkai hangtalanul mozogtak.
Mintha valakivel beszélne.
A kezei furcsa, ritmikus mozdulatokat végeztek, mintha láthatatlan jeleket rajzolnának a levegőbe.
Mária mozdulni sem tudott.
És ekkor az asszony hirtelen kinyitotta a szemét.
Abban nem volt sem pupilla, sem fehér rész.
Csak sötétség.
— Ezt nem lett volna szabad látnod — suttogta egy hang.
De az ajkai nem mozdultak.
A hang mindenhol ott volt.
Mária megfordult, menekülni próbált — de az ajtó zárva volt.
— Most már tudod… — súgta a hang. — Most már ehhez a házhoz tartozol.
A festmények a falon megmozdultak. A portrék szemei követték.
Az óra hármat ütött.
Pedig még csak éjfél volt.
Mária berontott Artjom szobájába. A férfi aludt.
Rázta, kiabált.
Semmi.
— Artjom! Ébredj!
Végül kinyitotta a szemét.
És Mária megdermedt.
Ugyanaz a sötétség villant benne.
— Félreérted — mondta idegen hangon. — Ez a mi otthonunk. A mi szabályaink. A mi családunk.
Az ajtó mögötte lassan kinyílt.
Jelena Nyikolajevna állt ott.
Mosolygott.
Túl szélesen.
— Üdvözlünk a családban…
És a szoba sötétségbe borult.
Másnap reggel Mária az asztalnál ült, és lassan kortyolta a kávét.
— Jól aludtál, drágám? — kérdezte az anyós.
Mária elmosolyodott.
Pont úgy, mint ő.
— Tökéletesen — válaszolta.
A szeme egy pillanatra elsötétült.
— Most már mindent értek.