Az apa elhagyta a családot egy másik nőért, amikor a lánya, Nastya négy éves lett. Ez közvetlenül újév után történt; búcsúzásként csak annyit mondott a lányának, hogy „bocsáss meg”, és becsapta az ajtót. Az anya nyugodtan fogadta a hírt, mintha ez így kellett volna lennie. A családjában egyik nőnek sem sikerült hosszú házasságot fenntartania. De néhány héttel később, éjszaka, bevette az összes diazepamot és paracetamolt, ami a házban volt, és örökre elaludt.
Reggel Nastya sokáig rázta az anyját, kiabált, de az nem ébredt fel. Aztán a kislány talált valamit a hűtőben reggelire, és újra megpróbálta felébreszteni az anyját. Végül, fáradtan, mellette aludt el, átölelve őt.
A januári napok rövidek, és amikor Nastya kinyitotta a szemét, már sötétedett. A hidegtől ébredt fel, magára húzta a takarót, anyjához bújt, de ettől még hidegebb lett. Akkor a kislány megértette: a jéghideg tőle jött. Forró könnyek csorogtak Nastya arcán.
Hirtelen becsapódott az ajtó a előszobában. Nastya odarohant, és meglátta Olia nénit, anyja húgát.
Nastya, itt vagy! Hol van anya? Egész nap hívom, miért nem veszi fel a telefont?
A kislány belekapaszkodott Olia kabátjába, és magával rángatta. Nagy, könnyekkel teli szemekkel nézett, ujjal mutatott a szoba felé, és kiabált. De nem hallatszott hang: a szája kinyílt, az arca fájdalomtól eltorzult, könnyek és orrfolyás folytak, de hangja nem hallatszott.
Oljanak nem voltak gyerekei, és férje öt év házasság után elhagyta. Ezért unokahúgát saját gyermekeként, szinte lányaként szerette. Amikor a tragédia bekövetkezett, Olja gyámságot vállalt, és Nastja vele maradt. A nagynéni gondoskodással vette körül a kislányt, de három év alatt sem az orvosok, sem a terápia nem tudta visszaadni Nastjának a hangját.
Azon a télen fagy volt Vízkeresztkor, és igazi, ropogós hó esett. Nastya a barátaival egész nap szánkózott a Gorkij parkban, egy egész hóembercsaládot építettek, a hóban hemperegtek és „angyalokat” csináltak.
Ideje hazamenni. Az összes ruhájuk havas, a kesztyűik jegesek. Menjünk be a boltba tejért és búzáért, siettette Olja.
Az emberek ki-be jártak, az ajtók csaptak, és a bolt bejáratánál egy vörös macska ült. Fontosan nézett, hunyorítva a szemét, mintha semmi sem lenne szüksége, csak az első mancsai remegtek a hidegtől. Nastya leült mellé, és intett a nagynéninek, hogy menjen nélküle.
Jól van, gyorsan megyek, de ne menj el!
A kislány megsimogatta a macskát, az örömében hátrahajolt és dorombolni kezdett. Nastya megölelte, arcát a szőréhez nyomta. Hirtelen könnyek csorogtak le az arcán, és a macska elkezdte nyalogatni őket, horkantva, de nem hátrálva.
Fúj, mit csinálsz? Hiszen utcai, piszkos!
Olya megragadta Nastya kezét, és elvonszolta a kocsihoz. A kislány rángatózott, de a nagynénje leültette a hátsó ülésre, és beült a volán mögé.
A macska odament a kocsihoz, Nastya-ra nézett, és nyávogott.
Nem lehet, most már az enyém, és mi itt hagyjuk, suttogta Nastya, miközben könnyeit az üvegre törölte.
Beszéltél? Ismételd, ismételd még egyszer! kérdezte remegő hangon Olia.
Nem hagyhatjuk itt! Nélkülem meghal! kiáltotta az unokahúga közvetlenül az arcába.
A nagynéni kiugrott a kocsiból, felkapta a macskát és mellé ült. A megrémült vörös hajú macska belekapaszkodott a kabátjába, de amikor meglátta Nastját, az ölébe ugrott és mozdulatlanul maradt.
Kutyát akarsz? Csak szólj, már rég találtam volna neked egyet – mosolygott boldogan Olia.
Aznap megértettem: néha a legmelegebb az, ami nemcsak a testet, hanem a lelket is felmelegíti.