Személyes napló
Az anyósom szavai után örökre elhagytam a férjemet.
— Apa megint nem ér rá, igaz? — a hétéves Pavlik alulról néz fel rám. A szemében nincs gyermeki kíváncsiság, csak egy szürke, túl korai fáradtság.
Majdnem negyven fokos láza van, a homloka éget. Már három órája nem tudom elérni Dmitrijt.
A telefonja néma. Biztos megint egy „fontos megbeszélés”, amit „nem lehet megszakítani”.
Ezek a megbeszélések valahogy mindig akkor voltak, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.
— Apának nagyon felelősségteljes munkája van, kicsim. Jön majd, amint tud.
A hazugság keserű ízt hagy a számban.
Már én sem hittem ebben a „munkában”, ami végtelen utazásokból állt a szomszéd városba, és furcsa módon mindig hétvégékre eső „meetingekből”.
Újra hívom. Semmi.
A kezem önkéntelenül az anyósom, Galina Szergejevna számát tárcsázza.
Ez az utolsó lépés. Egyfajta beismerés, hogy egyedül nem bírom.
— Olja, drágám — a hangja mézes, már-már túl édes. — Mi történt? Pavlik megint beteg?
— Igen… nagyon. Meg tudná mondani Dmitrijnek, hogy kapcsolja be a telefonját? Sürgősen gyógyszerek kellenek. Nem tudok kimenni a gyerekkel.
Rövid csend.
— Ó, kedvesem… ma biztosan nem tud. Fontos dolga van. Tudod te is…
— Fontosabb, mint a beteg fia? — csúszik ki belőlem.
— Ne kezdj bele, Olja. Okos lány vagy. Dima így is nehéz helyzetben van, két ház között kell megosztania magát. Inkább támogatnod kellene, nem hibáztatni. Mindkét családért igyekszik.
Két ház.
A gondolat csak később ér utol.
Akkor még azt hittem, rólunk és róla van szó. Az anyjáról. Az örök segítségről, a kifogyhatatlan kötelességekről.
— Értem — mondom szárazon, és bontom a vonalat.
Az éjszaka hosszú volt. Forró, nyugtalan, félelemmel teli. Pavlik zihált, én borogattam, figyeltem minden lélegzetét.
Dmitrij csak másnap dél körül jelent meg.
Halkan lépett be, mintha félne.
Fáradtnak tűnt — de nem a munkától. Inkább egy túl hosszú, túl vidám éjszaka nyomai voltak rajta.
És… idegen illat.
Édeskés. Női.
— Hogy van? — kérdezte az ajtóból.
— Már jobban. Éjjel negyven volt. Mentőt hívtam.
Vártam.
Egy szót. Egy érzést.
Semmi.
— Olja, kértelek, ne hívd anyámat minden apróság miatt. Ő aztán egész nap aggódik. Tudod, milyen a vérnyomása.
Nem rólunk beszélt.
Nem a fiáról.
Hanem a saját kényelméről.
És ekkor hirtelen minden a helyére került.
„Két ház.”
„Két család.”
Nem az anyja.
Egy másik.
A levegő hirtelen nehézzé vált.
Ránéztem.
Gyűrött gallér.
Elkerült tekintet.
Az idegen illat.
Minden összeállt.
— Dmitrij… — mondtam halkan. — Mit értett anyád azon, hogy „két család”?
Megdermedt.
A szemében egy pillanatra megjelent a félelem.
Aztán dühbe váltott.
— Már megint képzelődsz? Anyám csak összevissza beszél! Hagyj békén, egész éjjel dolgoztam!
Korábban ez elég lett volna.
Most nem.
Csak néztem.
És a csend többet mondott, mint bármilyen vita.
Másnap úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Még egy olcsó játékot is hozott Pavliknak. A gyerek közömbösen félretette.
Aztán megcsörrent a második telefonja.
Az, amit „munkára” használt.
Ott maradt az asztalon.
A kijelzőn egy név villant fel:
„Napfényem”.
Nem kiabáltam.
Nem kérdeztem.
Csendben összepakoltam.
A saját dolgaimat. Pavlikét.
Amikor kilépett a fürdőből, én már az ajtóban álltam.
— Elmész? — kérdezte, őszinte meglepetéssel.
— Igen — mondtam. — Végleg.
Az ajtó halkan záródott mögöttünk.
Odakint esett az eső.
Pavlik mégis elmosolyodott.
Először hosszú napok óta.
Megfogtam a kezét, és elindultunk.
Anélkül, hogy visszanéztünk volna.