A hóvihar már harmadik napja tombolt a Fehér-hegység csúcsai között. A jeges hó úgy csapódott az arcba, mintha apró pengék hasították volna a bőrt, a szél üvöltése pedig még a saját gondolatokat is elnyelte. A huszonöt éves, lángvörös hajú Ilona Moraru nehézkesen haladt előre, alig tudott talpon maradni. Minden lépés fájdalommal járt, minden perc végtelennek tűnt.
Mögötte maradt az élet, amely elől menekült. Odalent, Gyimesbükk falujában nem jövő várta, hanem ítélet. Mostohaapja, a hírhedt részeges Haralamb Ion már meghozta a döntést: egy hatvanöt éves uzsorás felesége lesz, cserébe pedig eltörlik a család adósságait. Ilona azonban más utat választott. Inkább nekivágott a hóviharnak. Jobbnak látta a hegyek között megfagyni, mint idegen embernek eladva leélni az életét.
Lábai lassan felmondták a szolgálatot, légzése egyre szaggatottabbá vált. A világ körülötte elmosódott, a látása ködössé vált.
— Még egy kicsit… csak el kell érnem a vadászházat… — suttogta, majd térdre rogyott.
Amikor az eszmélet már majdnem teljesen elhagyta, halvány fényt pillantott meg a sötétségben. Egy keskeny, világító téglalapot.
Egy ajtót.
Utolsó erejével megkopogtatta, majd azonnal elnyelte a fekete semmi.
A következő pillanatban egy éles hang rántotta vissza az életbe.
— Alig pislákol még benned az élet, ostoba lány! — dörgött egy férfihang, amely úgy hatolt át a szél süvítésén, mint a fejsze a jégen. — Az ágyba! Azonnal!
Ilona nehezen kinyitotta a szemét. Egy magas férfi állt fölötte, ősz hajjal és hideg, téli égboltra emlékeztető szemekkel. Nem tűnt egyszerű embernek. Inkább olyan volt, mintha maga a hegy öltött volna alakot: mozdulatlan, kemény és rendíthetetlen.
— Hol vagyok? — kérdezte rekedten.
— Annál, akit errefelé a Hegyek Albínójának neveznek. — A férfi levette kesztyűjét, és tüzet rakott a kandallóban. — Dr. Damian Cristea vagyok.
Szavai nyersek és szigorúak voltak, mégis minden mozdulatából gondoskodás áradt. Vastag prémekkel takarta be a lányt, majd egy forró italt nyújtott át neki, amelynek kesernyés gyógynövényillat lengte be a szobát.
— Vegye le a vizes ruháit. Ha így marad, nem éri meg a reggelt.
Ilona tiltakozni akart, de a nyelve alig engedelmeskedett. Teste egyszerre égett a láztól és vacogott a hidegtől.
— Ne érjen hozzám… — suttogta.
Damian azonnal félrefordult.
— Nem érek magához. Életben tartom.
Később, amikor már képes volt rendesen beszélni, a férfit a kandalló előtt találta. Némán figyelte a lángokat. Térdén egy régi kereszt feküdt és egy megviselt, csorba pengéjű kés.
— Köszönöm — mondta halkan Ilona. — Ha maga nincs…
A férfi csak hosszú hallgatás után válaszolt.
— Nagyon kevesen jutnak el idáig élve.
Az éjszaka nyugtalanul telt. Ilonát rémálmok gyötörték: mostohaapja durva kezei, részeg férfiak hangjai, kétségbeesett kiáltások üldözték álmában.
Hirtelen felriadt.
Valami megzörrent.
Az ajtó lassan megnyikordult.
Damian ott állt a küszöbön, kezében égő fáklyával.
— Valaki az ablaknál járt.
Kilépett a hóviharba, amely mintha utat engedett volna neki. Ilona odalépett az üveghez, és a hóban furcsa nyomokat látott.
Aprókat.
Szinte gyermeki lábnyomokat.
Hajnalra a szél valamelyest alábbhagyott. Damian sápadtan és kimerülten tért vissza.
— Nem maradhatunk itt — mondta komoran. — Ezekben a hegyekben néha visszatérnek azok, akik nem természetes halállal haltak meg.
Ilona értetlenül nézett rá.
— Farkasokról beszél?
A férfi lassan megrázta a fejét.
— A farkasokat meg lehet ölni. Őket nem.
A nap nagy része csendben telt. Ilona rendet rakott, gyógynövényfőzetet készített, próbált hasznossá válni. Damian nem akadályozta, de egész idő alatt feszült figyelemmel hallgatózott, mintha a faház falain túl valami olyasmit hallana, amit más nem.
Este a lány végül megkérdezte:
— Miért él itt teljesen egyedül?
Damian hosszú ideig hallgatott.
— Régen orvos voltam a faluban. Embereket gyógyítottam. De egy napon nem tudtam megmenteni egy asszonyt. Az erdész feleségét.
Felnézett.
— Az ő neve is Ilona volt.
A lány hátán végigfutott a hideg.
— Ez csak véletlen…
Damian keserű mosollyal válaszolt.
— Ezekben a hegyekben nincsenek véletlenek. Azóta itt élek. Néha a vihar visszahozza azokat, akiknek már rég távozniuk kellett volna.
Ilona szíve összeszorult.
— Mire céloz?
A férfi nem felelt. Csak egy csokor szárított füvet dobott a tűzre. Az illat azonnal betöltötte a szobát: nehéz, fűszeres és szinte bódító volt.
Az éjszaka közepén Ilona halk neszre ébredt.
Mintha valaki mezítláb sétálna a padlón.
A kandallóban már csak pislákoltak a parazsak.
A félhomályban egy gyermek alakja bontakozott ki.
Fehér volt, mint a frissen hullott hó.
Szemében nem volt pupilla.
Csak üres fehérség.
— Mama… — suttogta. — Ideje hazajönni.
Ilona felsikoltott.
Damian egyetlen mozdulattal mellette termett, és erősen megragadta a vállát.
— Ne nézz rá! — sziszegte. — Az nem gyermek. A hóvihar küldötte.
A lény a következő pillanatban szertefoszlott, akár a köd.
— Mi volt ez?!
Damian tekintete megtört.
— Az én bűnöm. Az a nő szülés közben halt meg. Sem őt, sem a gyermekét nem tudtam megmenteni. A vihar azóta visszahozza a lelküket. Valahányszor egy ugyanolyan nevű nő kerül ezek közé a hegyek közé, új helyet keresnek maguknak.
Ilona végre megértette.
A hóvihar nem őt hívta.
Hanem azt a másik Ilonát.
— Akkor… nekem kell meghalnom helyette?
Damian olyan fájdalommal nézett rá, hogy a lány elhallgatott.
— Ha még egy éjszakát itt töltesz… igen.
Hajnalban útra készülődtek.
A hó hangtalanul hullott, mint az égből szálló hamu.
— Együtt megyünk le a hegyről — mondta Damian. — Amíg süt a nap, a vihar nem mer visszatérni.
Ám amint kiléptek a faházból, az ég elsötétült.
A hó újra zúdulni kezdett.
A szél úgy üvöltött, mintha saját akarata lenne.
Ilona érezte, hogy láthatatlan kezek ragadják meg, és visszafelé húzzák.
— Fuss! — kiáltotta Damian, miközben előrelökte.
A lány még egyszer hátranézett.
Ekkor látta, ahogy a férfi mögött összezárul a vakítóan fehér hófal.
Három nappal később a keresőcsapatok csupán egyetlen túlélőt találtak.
Egy vörös hajú fiatal nőt.
Kimerülten, átfagyva, félholtan.
De életben.
A hegyekben rajta kívül senki sem volt.
Amikor Ilona magához tért, elmesélték neki, hogy a hegytetőn egy romos vadászházat találtak. Az ajtó fölötti gerendába valaki késsel egy mondatot vésett:
„Ne bántsd azt a nőt, akinek hó van a szemében — ő az én viharából tért vissza.”
Ilona soha többé nem ment vissza a hegyek közé.
Mégis minden télen, amikor megérkezett az első nagy havazás, úgy érezte, mintha valaki ott állna az ablaka mögött.
Magas.
Sápadt.
Hideg égboltszínű szemekkel.
És a szél suttogásában újra hallotta ugyanazt a hangot:
— Az ágyba, ostoba asszony… különben megfagysz.
Ilyenkor könnyek csillantak a szemében, mégis elmosolyodott.
Mert tudta, hogy vannak viharok, amelyek nem pusztítani akarnak.
Néha még a legvadabb hóvihar is képes szeretni.