Alinának szenvedélyes vágya volt, hogy újra férjhez menjen — ezúttal boldogan és sikeresen. Az első házassága keserű nyomot hagyott benne. Volt egy már felnőtt fia, a húszéves Arszenyij.
Évekkel korábban a férje félrelépésen bukott le. Alina egy nappal korábban tért vissza egy kiküldetésből, és váratlanul rajtakapta a férjét félmeztelenül, miközben épp az ágyukat igazgatta. A konyhában pedig a legjobb barátnője nyugodtan kávét töltött magának — Alina saját köntösében!
Szinte tankönyvi jelenet volt. A válás villámgyorsan lezajlott. Az áruló barátnőt örökre kitörölte az életéből. Alina nem akart részletekben vájkálni: aki vétkes, az viselje a következményeket. Kivágta a férjét az ajtón a holmijával együtt, a fiának pedig megtiltotta, hogy kapcsolatot tartson vele. Akkor még harminc sem volt.
Több mint tíz év telt el azóta. Alina előbb kandidátusi, majd doktori fokozatot szerzett. Negyvenéves korára a filológiai tudományok doktora lett, és egy pedagógiai egyetem tanszékvezetőjeként dolgozott. Kollégái kiváló szakemberként tisztelték.
Mindezek alatt az évek alatt azonban nem adta fel a reményt, hogy találjon maga mellé egy méltó társat. Nem akarta az életét zoknikötéssel és keresztszemes hímzéssel tölteni, mint a házuk előtt üldögélő idős asszonyok.
Udvarlókból nem volt hiány, de egyikük sem érintette meg igazán a szívét. Az egyik férfi alig hogy megismerte, máris házasságot ajánlott, aztán kölcsönkért pénzt azzal az indokkal, hogy „hiszen már majdnem család vagyunk”, és nyomtalanul eltűnt. Egy másik, özvegyember, valójában csak anyát keresett a gyerekeinek. Rögtön meghívta magához, és arra kérte, főzzön vacsorát az egész családnak. Alina nem számított ilyen „szívélyes” fogadtatásra, de végül megetette a három kisgyereket.
Hazafelé sírva fakadt. Sajnálta a gyerekeket és az apjukat is — olyan elveszettnek tűnt, mint egy árva. De nem tudott a nyakába venni egy egész családot.
– Talán önző vagyok – próbálta magát mentegetni.
Az évek múltak, és a lehetőségek egyre fogyatkoztak. Amikor Alina már majdnem végleg lemondott a szerelemről, egyszer csak megjelent Valaki.
Egy szíriai férfi. Farid huszonnyolc éves volt. Egykor Alina tanítványa volt az egyetemen, majd a diploma megszerzése után a városban maradt, és saját vállalkozást indított.
Egyik nap Alina betért tankolni egy benzinkútra, és kiderült, hogy az a kút Farid tulajdona. Beszélgetni kezdtek, felidézték az egyetemi éveket, nevettek a régi történeteken. A férfi adott neki egy névjegykártyát.
– Csak úgy… hátha egyszer szüksége lesz rá – mondta mosolyogva.
Alina ezután hetente egyszer „véletlenül” mindig ugyanott tankolt. Farid figyelmes lett vele: étterembe hívta, koncertekre invitálta. Alina zavarban volt, nem hitte, hogy a férfi őszinte, ezért rendre visszautasította.
Farid azonban nem adta fel. Alina emlékezett rá diákkorából: mindig kitartó volt és szorgalmas, különösen vágyott a tudásra. Oroszul szinte akcentus nélkül beszélt. Lenyűgözően jóképű férfi volt, keleti eleganciával és magabiztossággal. Az egyetem összes lánya utána fordult.
Egyszer, még egyetemistaként, Farid egy faragott díszdobozt ajándékozott neki. A dobozban egy cetli lapult. Amikor Alina elolvasta, előbb elpirult, majd elsápadt és dühében darabokra tépte. Ez állt rajta:
„Alina tanárnő, szeretem Önt!”
A nő azt hitte, gúnyolódnak vele. Visszanyomta a dobozt Farid kezébe és elsietett. Másnap a fiú bekopogott az irodájába.
– Bocsásson meg, nem akartam megbántani. Ön nagyon fontos nekem.
Alina végül elfogadta a bocsánatkérést.
– Rendben. Most menjen órára.
A diploma megszerzéséig Farid tisztes távolságot tartott, csak lopva nézett rá.
Most pedig minden újra kezdődött. Alina vívódott: elfogadja-e a közeledését vagy utasítsa el?
– Most már egyszerűen csak egy férfi és egy nő vagyunk… Ki tudja, mit hozhat az élet? – gondolta.
Végül beadta a derekát.
A románc szinte azonnal lángra kapott. Az első randijuk varázslatos volt. Farid tudta, hogyan lepje meg: gyengéd volt, humoros és romantikus. A korkülönbség egyáltalán nem zavarta őket. Mellette Alina újra fiatal lánynak érezte magát, míg Farid valódi férfiként viselkedett.
Alina játékosan átkeresztelte őt Fjodornak. A férfi nem tiltakozott. Ő pedig Alinát Ajgülnak szólította.
A nő szinte repült a boldogságtól. Hosszú évek óta először érezte magát kívánatosnak és szeretettnek. A szerelem fellobbant, és lehetetlen volt eloltani.
Farid azonban nem kérte meg a kezét. Készült visszatérni Szíriába. Nem mert szembemenni a családja akaratával. Az anyja már kiválasztotta számára a jövendőbelit: a tizenhét éves Aminát, egy tisztességes család lányát.
És Alina sem tudott volna mindent hátrahagyni egy idegen ország kedvéért. Hogyan hagyhatná itt a fiát? Az anyját? Nem, ez lehetetlen volt. Ráadásul Farid családja valószínűleg nem fogadott volna be egy idősebb, idegen nőt.
Az embernek mégiscsak a saját otthona a legkedvesebb.
Ezért Alina úgy döntött, hogy amíg lehet, minden gyengédségét Faridnak adja.
– Ki tudja, mennyi idő jut még nekem? Bűn lenne nem élni vele – vallotta be az anyjának.
Az anyja azonban hevesen ellenezte a kapcsolatot.
– Alinka, minek neked ez az idegen? Kevés a saját férfi nálunk? Én ezt a házasságot nem fogom megáldani! A volt férjed még mindig kerülget. Talán meg kellene bocsátanod neki. Hiszen közös fiatok van!
– Anya, megcsalt! Elfelejtetted? – vágott vissza Alina.
– Ugyan már, százszor megbánta! És különben is, részben te vagy a hibás. A disszertációid miatt teljesen elhanyagoltad a férjedet. Egy férfi felügyelet nélkül könnyű prédává válik.
– Akkor te miért nem bocsátottál meg apának? Ő is könyörgött neked.
– Az más! – csattant fel az anyja. – Ő még a születésed előtt elment, ráadásul három gyereket csinált más nőknek, aztán visszajött „látogatóba”. Minek kellett volna nekem az a csomag? A te Kirilled viszont tíz éve egyedül van, csak rád vár. Arszenyij pedig imádja őt.
– Nyugodj meg, anya. Nem készülök Faridhoz feleségül menni. Túl öreg vagyok hozzá. Majd megvárom, amíg ő maga távozik. Aztán lesz, ami lesz…
– Jaj, kislányom… Az öreg róka is szereti a könnyű zsákmányt – sóhajtott az anyja.
Három év telt el így, majd Farid egyszer búcsút vett tőle.
– Kapcsolatban maradunk – mondta csupán.
Alina felkészült erre a pillanatra, mégis elöntötte a keserűség. Búcsúajándékként Farid visszaadta neki azt a régi faragott dobozt. Belül egy gyűrű feküdt: két angyal tartott benne egy gyémántszívet.
– A szívem nálad marad, Ajgül – suttogta, majd szenvedélyesen megcsókolta.
Aztán elutazott.
Egy év múlva küldött egy esküvői fotót:
„A feleségem, Amina.”
Újabb egy év elteltével érkezett egy másik kép:
„A második feleségem, Lejla.”
Azt írta, az ő hazájában a többnejűség megengedett.
Alina minden féltékenység nélkül nézte a fényképeket.
– Mit tudtok ti az igazi szerelemről, ti kiscsibék? – gondolta magában.
Csak Farid szomorkás tekintete a képeken adott neki különös elégtételt. Talán hiányzom neki, gondolta.
A dobozt elrejtette a komód legfelső fiókjába, oda, ahol fiatalkori leveleit őrizte. Esténként, amikor elcsendesedett a lakás, néha teát készített, leült az ablakhoz és nézte a csillagokat — ugyanolyan távoliak voltak, mint ő.
Néha úgy tűnt neki, mintha a szél susogásában újra hallaná Farid meleg nevetését.
A múlt nem engedte el teljesen, de már nem fájt. Inkább részévé vált, mint egy kedvenc verssor, amelyet lehetetlen elfelejteni.
Alina többé nem várt csodára.
Egyszerűen csak élt. Méltósággal. Emlékekkel. És azzal a csendes bizonyossággal, hogy az igazi szerelem egyszer valóban megérintette az életét.