— Add oda a hatalmas prémiumodat a nővérednek a harmincadik születésnapjára! Teljesen odáig lesz örömében! — javasolta az anyja teljes komolysággal.
Kszenyija már harmadszor bámulta a számokat a számítógép képernyőjén, mintha azok a tekintetétől megváltozhatnának. A bónusz még nagyobb lett, mint amire számított. Huszonnégy hónapnyi munka az állami vállalatnál, végtelen tárgyalások, álmatlan éjszakák dokumentumok fölött — és most itt volt az eredmény. Az év legnagyobb üzletét ő zárta le.
— Kszjusha, jól vagy? — dugta be a fejét az irodába kolléganője, Marina. — Olyan furcsán nézel ki.
— Megjött a prémium — felelte halkan Kszenyija, miközben továbbra is a monitort bámulta.
— És? Kicsi lett?
— Hatalmas. Nagyon nagy.
Marina füttyentett, amikor meglátta az összeget.
— Gratulálok! Most már bármit megengedhetsz magadnak, amiről álmodtál.
Álmodott…
Kszenyija megnyitotta a böngészőben Szocsi képeit. Fehér homok, türkizkék tenger, tengerparti szállodák — évek óta nézegette ezeket a fotókat, elképzelve, milyen lenne ott lenni.
— Szocsi? — találta ki Marina. — Itt az ideje! A helyedben én már rég külön lakást bérelnék. Huszonhét éves vagy, nem? Ideje önálló életet kezdeni.
Kszenyija bólintott. Igen, ő is erre vágyott. Egyre nehezebb volt együtt élni az anyjával és a nővérével, Jelenával. Főleg azért, mert a harmincéves Jelena még mindig nem talált rendes munkát, és mindig újabb kifogásokat talált arra, miért nem az ő hibája az egész.
Amikor jókedvűen hazaért, az anyját a mosogatónál találta, a megszokott kockás kötényben.
— Anya, van egy hírem — kezdte, miközben joghurtot vett ki a hűtőből.
— Miféle? — törölte meg a kezét az anyja.
— Kaptam egy nagy prémiumot a lezárt üzletért.
Az asszony szeme azonnal felcsillant.
— Kszjusha, olyan ügyes vagy! Mennyi?
Kszenyija kimondta az összeget, mire az anyja döbbenten leült egy székre.
— Istenem… ez egy egész vagyon! — pár másodpercig hallgatott, majd hirtelen felragyogott az arca. — Tudod mit, Kszjusha? Add oda ezt a prémiumot Jelenának a harmincadik születésnapjára! Teljesen boldog lesz tőle!
Kszenyija félrenyelte a joghurtot.
— Tessék?
— Gondolj bele — folytatta az anyja teljes természetességgel. — A harmincadik születésnap fontos jubileum. Hadd emlékezzen rá egész életében! Elutazhatna külföldre végre, világot láthatna.
— Anya… te ezt komolyan mondod? — lassan letette a poharat.
— Mi olyan furcsa ebben? A pénz maradjon a családban. Jelena is a lányom. Ráadásul ő az idősebb. Neked jó fizetésed van, később is keresel majd.
Ebben a pillanatban belépett Jelena, mosolyogva a barátnőivel töltött délután után.
— Miről van szó? — kérdezte, miközben levette a kabátját.
— Kszjusha hatalmas prémiumot kapott — mondta büszkén az anyjuk. — Arra gondoltunk, neked adja születésnapodra.
— Mi nem gondoltunk semmit — vágta rá élesen Kszenyija. — Ezt te találtad ki.
Jelena felhúzta a szemöldökét.
— Mekkora prémium?
Az anyjuk büszkén kimondta az összeget, mire Jelena ugyanúgy füttyentett, mint reggel Marina.
— Kszjusha… te mit akarsz kezdeni ennyi pénzzel? — leült mellé. — Nekem tényleg jól jönne egy ilyen ajándék harmincra. Soha nem utaztam sehová. Te még fiatal vagy, előtted az egész élet.
— Előttem az élet? — Kszenyija érezte, hogy forr benne a düh. — Jelena, huszonhét éves vagyok! Négy évig tanultam az egyetemen, utána két évig éhbérért gyakornokoskodtam, majd még két évig megszakadtam a munkában, hogy elérjem ezt a pozíciót. Én dolgoztam meg ezért a pénzért!
— Kszenyija, ne emeld fel a hangod a nővéreddel szemben! — szólt rá az anyja.
— Miért? Ő felemelheti velem szemben? Miért követelheti azt a pénzt, amit én kerestem meg?
Jelena összefonta a karját.
— Nem követeltem semmit. Csak azt mondtam, hogy hasznos lenne egy ilyen ajándék. Tudod jól, milyen nehéz most normális munkát találni.
— Nehéz? — állt fel Kszenyija. — Hány állásinterjún voltál tavaly? Hármon? Négyen?
— Kszenyija! — kiáltotta az anyja. — Hogy beszélhetsz így a nővéreddel? Jelena a saját szakmájában keres munkát, nem kapkod el akármit!
— Anya, én is a saját szakmámban dolgozom! És én két évig jártam interjúkra minden héten. Tízszer, húszszor elutasítottak, mire megkaptam ezt az állást!
— És most mi van? — szólt közbe Jelena. — Megkaptad az állást, kaptál prémiumot. Nem tudnál egyszer együttérezni a saját nővéreddel?
— Együttérezni? — Kszenyija hangja már kiabálássá vált. — Jelena, én minden hónapban „együttérzek” veled! Ki fizeti az internetet? Ki veszi a kaját? Ki fizeti a számlákat? Én meg anya! És te?
— Munkát keresek!
— Inkább a barátnőiddel lógsz! A telefonodat nyomkodod! Délig alszol!
— Elég legyen! — állt közéjük az anyjuk. — Kszenyija, Jelenának igaza van. Most tényleg nehéz munkát találni. Neked meg ekkora prémiumod van… Komolyan nem tudsz osztozni a családdal?
— Osztozni? — könnyek jelentek meg Kszenyija szemében. — Anya, én ebből a pénzből Szocsiba akartam menni. Az egyetem óta erről álmodom. Utána pedig saját lakást akartam bérelni, végre külön élni.
— Szocsi? — horkant fel Jelena. — Komolyan? Ennyi pénzt elverni két hét strandolásra?
— Ez nem pénzkidobás! Ez az álmom!
— Az én álmom meg legalább egyszer eljutni Szocsiba — mondta Jelena. — Majdnem harminc vagyok. Ha nem most, akkor mikor?
— Amikor végre saját magad keresed meg rá a pénzt!
Az anyjuk fáradtan felsóhajtott.
— Kszenyija, nem ismerek rád. Olyan kemény és önző lettél. Ennyire megváltoztatott a siker?
— Önző? — valami eltört benne. — Anya, tényleg önző vagyok? Két éve ebben a lakásban én fizetek mindent. Én veszem a gyógyszereidet. Én adok ajándékot minden ünnepen. És amikor egyszer a saját pénzemet akarom magamra költeni, akkor én vagyok az önző?
— Túlzol — mondta az anyja. — Mindannyian hozzájárulunk a családhoz.
— Mivel járul hozzá Jelena?
— Segít itthon.
— Segít? — nevetett fel keserűen Kszenyija. — Hetente egyszer elmosogat, meg kiviszi a szemetet, ha szólok neki. Közben én két éve fizetem a lakás költségeit, pedig hivatalosan még mindig anya nevén van. És ti engem neveztek önzőnek?
Kszenyija felkapta a táskáját, rá sem nézett többé egyikükre sem, és kiviharzott a lakásból.
Életében először csapta be maga mögött az ajtót.
Odakint apró eső szemerkélt.
Céltalanul sétált az utcán, szorosan markolva a telefonját, míg végül megállt.
— Halló, Marina? — remegett a hangja. — Igazad volt. Lakást fogok bérelni. És elutazom Szocsiba. Még akkor is, ha holnap már nem leszek itt… elmegyek.
Egy héttel később Kszenyija a vonat ablakából nézte az egyre távolodó várost.
Fülében zene szólt.
A hátizsákjában ott lapult a szocsi jegy.
A szívében még mindig fájdalom volt… de mellette ott élt valami más is.
Valami, amit már nagyon régóta nem érzett.
A szabadság.