Ha fiatalkoromban valaki azt mondta volna nekem, hogy egy nap a sors az autópálya szélén fog elhagyni, csak mosolyogtam volna és nevettem volna. Most, majdnem ötven évvel később, melegséggel mesélem ezt a történetet az unokáimnak. Először hitetlenkedve bólintanak, aztán nevetnek, és végül megkérnek, hogy meséljem el újra. Hiszen az igazi szerelem ott is várhat ránk, ahol egyáltalán nem keressük, még a Moszkva–Szocsi autópályán is, a tűző nyári nap alatt.
Akkor tizenhét éves voltam, épp befejeztem az iskolát, és úgy döntöttem, hogy az egyetemre való felvétel előtt pihenni kell egy kicsit. Felmerült egy ötlet: elmenni a barátaimmal a Fekete-tengerhez, abba a Gelendzsikbe, amelyről mindenki álmodozott. Pénzünk, mint mindig, alig volt, és egyikünk azt javasolta: „Próbáljuk meg stoppolni!” Párokba osztottuk magunkat, hogy könnyebben fogjunk stoppot. Én Vaszilisa társaságában maradtam, akit legfeljebb az iskolai viccekből ismertem, ő az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk.
Voronyezsig gond nélkül eljutottunk. De tovább A többiek már elindultak, mi pedig ott álltunk a forró aszfalton. Amikor végre megállt egy teherautó, csak egy hely volt benne. Vaszilisa berohant a fülkébe, és megígérte, hogy a nagymamámnál találkozunk Gelendzsikben. Egyedül maradtam a forró úton, gombóc a torkomban, és az érzéssel, hogy minden elveszett. Már vissza akartam menni Moszkvába, azt hittem, minden elveszett.
Ekkor egy öreg, rozoga Lada állt meg az út szélén. A volánnál egy húszéves fiú ült, világos ingben, enyhén lebarnult, zavartan mosolygott. Azt mondta, hogy a nagyapjához utazik Szocsiba. Haboztam, de végül beszálltam. És abban a pillanatban kezdődött életem legfontosabb fejezete.
Lesha volt a neve. Épp akkor tért vissza a hadseregből, és Moszkvába akart menni építészeti egyetemre. Útközben vidám történeteket mesélt a laktanyából, viccelődött, nevetett, én pedig éreztem, ahogy a félelem elszáll, és helyét könnyedség és szimpátia veszi át. Úgy beszélgettünk, mintha egész életünkben ismernénk egymást. Kiderült, hogy kedves, őszinte és egyáltalán nem olyan, mint azok a fiúk, akiket ismertem. Elértük Szocsit, és ő felajánlotta, hogy elvisz tovább, egészen Gelendzsikig. Beleegyeztem.
Búcsúzáskor elpirult, és halkan megkérdezte, nem akarok-e találkozni vele Moszkvában. Természetesen beleegyeztem. És a találkozó valóban megtörtént. Aztán volt még egy, majd szerelem. Csendes, biztos, igazi. Két év múlva összeházasodtunk: ő tanult, én már dolgoztam. Szerényen, de boldogan éltünk. Két gyereket neveltünk fel, aztán megérkeztek az unokák.
Nemrég az idősebb unokám hazajött, ragyogott az örömtől, és azt mondta: „Nagymama, szerelmes lettem!” Kiderült, hogy az autópályán haladt, amikor meglátott egy lányt, aki nem tudta beindítani a kocsiját. Megállt, segített neki, aztán kávéztak, moziba mentek, és egy hónap múlva már bemutatta nekünk. Gyönyörű, okos, vidám lány. Most az esküvőjükre készülnek.
Gyakran gondolok arra, milyen csodálatos fordulatokat vesz az élet. Milyen hosszú volt a Moszkva–Szocsi út. És mennyi boldogságot hozott nekem. Ne félj megnyílni a világ előtt, a szerelem akkor jön el, amikor a legkevésbé számítasz rá.