A dúsgazdag férfi kelletlenül vonszolta magát hazafelé, ahol haldokló felesége várta. Ekkor egy apró, hajléktalan kisfiú lépett oda hozzá, és felajánlotta, hogy kitisztítja a cipőjét…
– Kipucoljam, uram? – a hang úgy csengett, mint egy régi, megkopott hegedű nyikorgása, mintha a semmiből bukkant volna elő. Én, akit nemcsak a kabát súlya, hanem a saját életem terhe is lehúzott, alig álltam a lábamon.
– Tessék? – legyintettem fáradtan, rá sem nézve, mintha csak galambokat hessegetnék el egy folyóparton.
– A cipőjét… Kitakarítanám. Olcsón, bácsi. Csak egy kicsit…
Megtorpantam. A lábam alatt ropogott a fagyott, februári latyak – se tél, se tavasz, csak hideg, nedves, füsttel és idegen szomorúsággal telített levegő. Előttem állt a fiú: sovány, mint egy nádszál, piszkos, mégis a szeme parázslott, benne apró borostyánfényű szikrák vibráltak. Sapkája hátracsúszott, cipője túl nagy volt rá, mintha valaki másé lett volna – inkább színházi kelléknek tűnt. Apró kezei fürgék voltak, akár egy kis állaté. És hirtelen… nem, semmi nem jutott eszembe. Nem volt mit felidéznem: az én gyerekkorom import cukorkák csillogó papírjába volt csomagolva, ő pedig talán még csokoládét sem evett soha.
– Nem kell – mondtam, félrenézve. Az üvegben elmosódott tükröződést láttam, és magamtól kérdeztem: ki ez? Nem arc, csak egy álarc.
– De talán mégis?.. Kérem, bácsi! – szipogott, miközben előhúzott egy koszos, nedves rongyot a kabátja alól.
– Jól van – sóhajtottam, inkább azért, hogy békén hagyjon, mint együttérzésből. – De gyorsan.
Letérdelt egy elegáns kávézó bejáratánál, mintha biztos lenne benne, hogy nincs hova sietnem. Figyeltem a kezét – letört körmök, bőrbe ivódott kosz –, és hosszú évek után először éreztem… valamit, ami a szégyenhez hasonlított.
– Köszönöm… – suttogta reszketve. – Anyukám beteg… Ha keresek egy kis pénzt, veszek kenyeret.
Nagyot nyeltem. A túloldalon meleg fény, nevetés, gőzölgő ételek – az a nevetés úgy hasított belém, mint egy szilánk. Én pedig mozdulatlanul álltam.
– Ugyan már… – akartam mondani, hogy ne találjon ki történeteket, de elakadt a szó. Ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi igaz és mi nem, húsz rubelért?
– Kész is – rázta le a cipőmet. – Nézze, mint az új! Bár… attól még látszik, hogy szomorú.
– Ugyan miért lennék az? – erőltetett mosollyal válaszoltam.
– Látszik – vont vállat. – A cipőn. A koszos cipőjű emberek mindig rohannak valahova. Maga nem. Magának nincs hova mennie.
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, idegenként a saját életemben.
– Na, megyek… – indult el, majd visszafordult. – Az anyukáját ne felejtse el. Akkor se… menjen haza. Néha a „késő” még nem végleges…
És eltűnt a tömegben, mintha sosem létezett volna. Én pedig ott maradtam, néztem a tiszta cipőmet, és hirtelen idegennek éreztem. Igen, egy ötperces találkozás egy utcagyerekkel képes mindent felforgatni odabent. Kívül viszont minden ugyanúgy marad – hideg és közönyös.
Továbbindultam. Lassan. A szél az arcomba vágott. Nem akartam hazamenni. De máshova sem mehettem.
Az emberek arcát figyeltem, ahogy beleolvadtak a szürkületbe. Árnyalakok siettek: valaki telefonba rekedt hangon beszélt, valaki a busz után rohant, más csak egy gyors mosolyt dobott valakinek. Bennem viszont csak ő volt. Az a kép, amikor belépek a házba, csendben elosonok a portás mellett, leveszem a kabátot, és meghallom a halk köhögést… majd a kérdést:
– Hazajöttél?
Az utóbbi időben ez is ritka lett. Marina már alig beszélt – csak nézett, szemrehányás nélkül, de kérdésekkel tele. Soha nem bocsátotta meg a fényűzés éveit: a villát, az üres nyaralásokat, a hideg gyémántokat, amelyekért nem pénzzel, hanem a lelkemmel fizettem. Már rég nem voltunk azok a fiatal álmodozók, akik mezítláb futkostak, és hittek az „örökké”-ben.
Útközben a fiú tekintete kísértett. Mintha nemcsak kért volna, hanem meg is akart volna vigasztalni. Miért látnak az utcagyerekek olyasmit, amit a drága terapeuták sem vesznek észre?
Otthon csend fogadott. A padló nyikorgása temetési menetként visszhangzott. A lakás minden sarka Marinát őrizte: elszáradt virágok, egymásra halmozott könyvek, gyógyszerszag és egy halvány vaníliaillat. Régen itt kávé illata volt. Vagy csak képzeltem?
Beléptem a hálószobába. Marina az oldalán feküdt, arca sápadt volt, ajkai összeszorítva. Mellette nyitott könyv, szemüveg, egy pohár zavaros víz, és egy hőmérő – amellyel már nemcsak a lázát, hanem az idejét is mérte. Nem nézett rám.
– Megint elkéstél…
Hangja halk volt, de éles.
– Az irodában volt dolgom – hazudtam. Már nem számított.
– Persze. Mindig csak második vagyok. Vagy harmadik… a munkád után. Meg ki tudja, még ki után.
Keserűen elmosolyodott. Leültem az ágy szélére. Nem maradtak szavak. Elfogytak az évek során. Először az igazság tűnt el, aztán a viták, végül csak a nehéz csend maradt.
– Még most sem tudok semmit adni neked – mondtam halkan. – Csak… itt vagyok.
Hosszú szünet.
– Tudod, mi a legrosszabb? Még hiányozni sem fogok. Neked minden be van osztva: feleség, kórház, számlák… Visszamész a kényelmes életedbe…
– Elég! – vágtam közbe hirtelen.
– Miért? – kérdezte halkan.