Én, Ivan Petrovics, egyre világosabban érzem, hogy a gyermekkor világa már nem tér vissza. Az évek múlásával öregszem, és lassan eltűnik az a nemzedék, amelyhez tartozom. Vele együtt halványul az az összetartás is, amely egykor értelmet adott az életünknek és közös munkára ösztönzött bennünket.
Ma, amikor bekapcsolom a televíziót, szinte mindig ugyanazt látom: áradások, tönkrement utak, szemét az utcákon, káosz mindenfelé. És ilyenkor mindig ugyanaz hangzik el – mindenért a hatalom, a hivatalnokok vagy a vállalkozók a hibásak, de az egyszerű emberek soha.
Ahogy a mai fiatalokat figyelem, gyakran az az érzésem, hogy valami félresiklott. Sokan panaszkodnak, követelnek, tiltakoznak. A mi időnkben viszont inkább munkához láttunk, és megcsináltuk, amit kellett.
Mi a saját kezünkkel építettük az országot. Az én nemzedékem a háború utáni években nőtt fel, a nagy építkezések korszakában. Nem irodákban ültünk, nem panaszleveleket írtunk, és nem kártérítést követeltünk. A romokból emeltük fel az országot, ahogy csak tudtuk, mert hittük: nem másokért dolgozunk, hanem magunkért és a gyermekeink jövőjéért.
Utakat, alagutakat és hidakat építettünk. Gyárakat indítottunk, földeket műveltünk, víztározókat hoztunk létre, amelyek a mezőgazdaságot szolgálták. És nemcsak felépítettük mindezt – vigyáztunk is rá.
Egy folyó melletti faluban nőttem fel. Tudtuk, hogy ha nem gondozzuk a medret, tavasszal a víz kiléphet a partjai közül, és eláraszthatja a házakat. De senki sem várt „szakemberekre”.
Tavasszal és ősszel az egész falu összegyűlt: kitisztítottuk a folyómedret, eltávolítottuk a torlaszokat, kivágtuk a kiszáradt fákat, amelyek akadályozhatták volna a víz útját. Senki sem kért pénzt ezért, és senki sem várt parancsot „fentről”. A munka után leterítettük a pokrócokat a fűre, előkerültek a hozott ételek, és megkínáltuk egymást. Estére valaki harmonikát vett elő, és az egész falu együtt énekelt. Olyanok voltunk, mint egy nagy család.
Ma mintha minden megváltozott volna. Sokan már nem akarnak felelősséget vállalni a saját életükért. Látok erős, fiatal férfiakat, akik a közösségi médiában panaszkodnak: összeomlott egy híd a házuk közelében, eltört egy cső, leveleket írnak a hivataloknak – és aztán csak várnak. A válasz pedig gyakran csend.
És ilyenkor megkérdezem tőlük: „Te magad mit tettél?”
Miért nem hívod össze a szomszédokat? Miért nem mentek ki együtt, hogy kitisztítsátok, megerősítsétek vagy kijavítsátok, amit lehet? Miért vártok arra, hogy majd valaki más oldja meg a problémáitokat?
Nem akarom felmenteni a hatalmat sem. Nekik is bőven van felelősségük – sokszor elfelejtik, hogy a munka nemcsak ígéretekből és irodai székekből áll. De az emberek is megváltoztak: egyre többen csak a saját hasznukat nézik. Van, aki eladja azt a földet, amely generációkon át táplálta a családját, vagy kiszivattyúzza a víztározók vizét a saját profitjáért. Aztán amikor baj történik, széttárja a kezét: „Mit tehettünk volna?”
Én azonban büszke vagyok a saját nemzedékemre. Lehet, hogy ma már „öregeknek” neveznek bennünket, nevetnek a szokásainkon és az edzettségünkön. De tudják mit? Büszke vagyok arra, ahogyan éltünk.
Büszke vagyok arra, hogy tudtuk, mi az a munka. Nem bújtunk mások háta mögé, hanem magunk oldottuk meg a gondjainkat. Nem vártunk állami segítségre – saját kezünkkel építettük fel az életünket.
Összetartóak voltunk, őszinték, emberségesek. Nemcsak léteztünk, hanem valóban éltünk. És igen – boldogok voltunk.
Az idők változhatnak, de az igazság ugyanaz marad: csak közös munkával és azzal a bátorsággal, hogy felelősséget vállalunk a saját sorsunkért, lehet olyan jövőt építeni, amelyre büszkék lehetünk.