A legtöbb ember számára a temető a gyász, a búcsú és a vég helye. Alhasz számára azonban otthonná vált. Nem szó szerint — nem volt fedél a feje fölött, legfeljebb egy régi kripta, ahová csak a legkeményebb téli éjszakákon húzódott be. Mégis, lelkében úgy érezte, ide tartozik.
A csendet csupán a madarak hangja és a gyászolók halk zokogása törte meg. Itt senki nem nézett rá lenézően, nem zavarták el, nem mutogattak kopott ruháira. A halottaknak mindegy volt. És ebben volt valami különös, megnyugtató igazság.
Alhasz a hidegtől ébredt fel. A kartonlap, amely az ágya volt, teljesen átnedvesedett a harmattól. A sírok felett sűrű köd lebegett, mintha óvni akarná őket a külvilágtól. Felült, megdörzsölte a szemét, és végignézett a maga kis birodalmán: keresztek, mohával benőtt sírkövek, elhagyott emlékek.
A reggele nem teával kezdődött, hanem a temető bejárásával. Meg kellett néznie, nem tépte-e szét valaki a koszorúkat, nem dobálták-e szét a virágokat. Egyetlen barátja az öreg őr, Batal volt — ősz hajú, folyton morgolódó férfi, de jóságos szemekkel.
— Már megint itt ülsz, mint egy kődarab? — hallatszott rekedtes hangja az őrházból. — Gyere be, van forró tea.
— Mindjárt, Batal — válaszolta Alhasz anélkül, hogy abbahagyta volna a munkát.
A temető távoli sarkába indult, egy szerény sírhoz. Egyszerű kőlap állt ott ezzel a felirattal: „Amra Ahyba. 1965–2010.” Se fénykép, se búcsúszavak. De Alhasz számára ez szent hely volt.
Itt nyugodott az anyja.
Alig emlékezett rá. Sem az arcára, sem a hangjára. Az emlékei az árvaháznál kezdődtek, a rideg falaknál és a fémágyaknál. Az anyja túl korán meghalt. De amikor ennél a sírnál ült, mindig melegség járta át. Mintha valaki láthatatlanul ott lenne mellette. Mintha még mindig vigyázna rá.
Anya. Amra.
Kitépte a gazokat, letörölte a követ, eligazította a mezei virágcsokrot. Beszélt hozzá az időjárásról, a hollókról, arról, hogy Batal adott neki egy darab kenyeret. Panaszkodott, hálálkodott, oltalmat kért. Hitte, hogy az anyja hallja őt.
A világ számára senki volt.
De itt ő valakinek a fia lehetett.
A nap lassan telt. Alhasz segített Batalnak lefesteni egy rozsdás kerítést, kapott egy tál forró levest, majd visszatért a sírhoz. Ott ült, és arról mesélt, hogyan tört át a napfény a ködön, amikor motorzúgást hallott.
Egy fekete autó gördült a kapuhoz.
Elegáns nő szállt ki belőle. Bársonykabátot viselt, haja tökéletesen rendezett volt, arcán még a fájdalom közepette is méltóság tükröződött. Karjában hatalmas csokor fehér liliomot tartott.
Alhasz ösztönösen összehúzta magát, de a nő egyenesen felé tartott.
Egyenesen az anyja sírjához.
A fiú szíve összeszorult. A nő letérdelt a sírkő elé, ügyet sem vetve arra, hogy a drága kabátja sáros lett. Néma könnyek gördültek végig az arcán.
— Elnézést… — szólalt meg halkan Alhasz. — Ön is hozzá jött?
A nő lassan felemelte rá a tekintetét. Szeme könnyes volt és döbbent.
— Igen.
Alhasz habozott egy pillanatig, majd teljes őszinteséggel megkérdezte:
— Ön is ismerte az anyámat?
A nő megmerevedett.
Végignézett a fiú szakadt ruháin, sovány arcán, majd újra a sírkőre nézett: „Amra Ahyba”.
A szemében hirtelen felismerés villant.
Élesen beszívta a levegőt, elsápadt, és összeesett volna, ha Alhasz nem kapja el időben.
— Batal! Batal, segíts!
Az öreg azonnal odasietett, és már az első pillanatban látta, hogy nagy a baj.
— Vidd az őrházba!
Ketten együtt fektették fel a nőt a régi priccsre. Batal ammóniát tartott az orra alá. A nő nyöszörgött egyet, majd lassan kinyitotta a szemét.
Tekintete rögtön Alhaszon állapodott meg.
Hosszú ideig nézte őt. Mintha az arcában valami ismerőset keresne.
Aztán remegő kézzel felé nyúlt, és alig hallhatóan suttogta:
— Hány éven át kerestelek…
Alhasz és Batal értetlenül néztek össze.
A nő lassan felült, ivott egy korty vizet, majd mély levegőt vett.
— A nevem Aszida — mondta halkan. — És harminc évvel ezelőtt az a nő, aki ebben a sírban fekszik… becsapott engem. Ő nem a valódi anyád volt. Én vagyok az édesanyád.