Katya, kérlek… csak hadd lássam ezt a saját szememmel. Már nem is emlékszem, mióta nem jártam ott — Istenem, még kimondani sem tudom, hány év telt el. Vigyél magaddal. Nem leszek útban. Csendben ülök majd, és rejtvényeket fejtek.
Anyám nem követelt — könyörgött. Szinte gyermeki módon. Már majdnem hetvenéves volt, mégis úgy állt előttem, mint egy megszeppent iskolás: kezét a mellkasához szorította, és félénken nézett rám. Ez a tekintet mindent felkavart bennem — sajnálatot… és valami tompa, szégyenteljes ingerültséget is.
Zsenyával fél éven át dolgoztunk megállás nélkül ezért az utazásért. Csendre, tengerre, borra vágytunk — és arra, hogy senki ne beszéljen vérnyomásról, palántákról vagy arról, hogy „vegyél fel egy pulóvert”. Aztán jött anya. A maga örök aggodalmaival és azzal a szokásával, hogy minden fillért számol.
— Zsenya, nem lehetünk ennyire kegyetlenek — suttogtam éjjel, amikor anya már aludt a másik szobában. — Nincs pénze. Mikor láthatná még a tengert?
— Katya, érted, hogy ez a vég? — sóhajtott fáradtan, az orrnyergét dörzsölve. — Ez nem nyaralás lesz. Ez egy szanatórium.
Mégis beadtuk a derekunkat. Jegyet vettünk neki, és két szobás apartmanra cseréltük a foglalást — legalább legyen köztünk egy kis tér.
A „kaland” már az indulás előtt elkezdődött. Anya fóliába tekerte a bőröndjét, mintha egy óriási hernyó bábja lenne.
— Hogy ne karcolódjon meg, Katya. Új, német.
A reptéren hangosan aggódott, hogy elveszik tőle a gyógyszereit, és főtt tojással kínálgatta Zsenyát — „nehogy kárba vesszen”. Zsenya a telefonjába menekült, én pedig próbáltam nyugton maradni.
A szállodában az első dolga az volt, hogy megszámolja a törölközőket. Amikor meghallotta az árakat, majdnem a szívéhez kapott.
— Istenem… Katya, ez két havi nyugdíjam. Minek ez a pazarlás?
Ez már idegesített. Azt akartam, hogy örüljön — ne azt, hogy bűntudatom legyen.
Este elmentünk egy elegáns étterembe a tengerparton. Fehér abroszok, halk zene — azt akartam, hogy minden tökéletes legyen.
Anya ünneplőbe öltözött: egy régi, csillogó ruhába, amelynek szaga a szekrények és naftalin keveréke volt. A kezében ott volt a kopott szatyor.
— Anya, minek ez a táska? — csúszott ki belőlem.
— Szükségem van rá — felelte makacsul.
Az asztalnál Zsenya halat és bort rendelt. Anya szinte a szék szélére húzódva ült, mintha attól félne, hogy túl hangosan csörren a villa. Látszott: nem ide tartozik.
Szégyelltem magam — mégis zavart.
Aztán félretolta a salátát, és belenyúlt a szatyorba.
— Szeretnék mutatni valamit… Nem véletlenül akartam idejönni.
Egy régi fényképalbumot tett az asztalra. Vastag, kopott, vörös borítással.
— Anya, ezt majd később…
— Nem. Most.
Kinyitotta.
Egy fekete-fehér fotó: fiatal nő a vízben, nevetve. Gyönyörű.
— Ez én vagyok. 1979.
Zsenya halkan megszólalt:
— Nagyon szép volt.
Anya lapozott. Egy férfi állt mellette — fiatal, mosolygó. Úgy nézett rá, hogy az még most is érezhető volt.
Összeszorult a torkom.
— Ő az apád.
— Minek mutatod ezt? — kérdeztem. — Hogy emlékeztess arra, hogy elhagyott?
— Nem hagyott el — mondta nyugodtan. — Nézz tovább.
Elővett papírokat.
— Hároméves voltál, súlyosan beteg. Pénz kellett a kezelésre. Apád eladott mindent… aztán elment dolgozni messzire, hogy megkeresse a pénzt.
A hangok elhalkultak körülöttem.
— És nem jött vissza?
— Küldte a pénzt. Meggyógyultál. Aztán… baleset történt. Meghalt. Nem mertem elmondani. Azt hittem, könnyebb haraggal élni, mint bűntudattal.
Megsimította a képet.
— Azért jöttem ide, mert együtt akartunk visszatérni. Most csak elköszönni jöttem. És elmondani az igazat. Nem elhagyott gyerek vagy. Szeretetből születtél.
Az „álomnyaralásom” egy pillanat alatt szertefoszlott.
Minden, ami addig zavart — a ruhája, a szatyra — jelentéktelenné vált.
Ránéztem. Kicsi volt. Fáradt. És negyven évig cipelte ezt a titkot értem.
— Anya…
A könnyeim maguktól folytak.
Zsenya megszorította a kezem.
Az este valóban „tönkrement”.
Nem nevettünk.
Nem tettettük magunkat.
Csak ültünk, sírtunk, és néztük a régi képeket a tenger hangja mellett.
És ez volt a legigazibb este az életemben.