— Marina, szerintem jobb, ha nem veszed el azt a tányért. Abban majonézes saláta van. Neked az ilyesmi nem igazán ajánlott — vetette oda Artjom, miközben le sem vette a szemét a rácson sülő húsról. Aztán felnevetett.
Tizenkét ember ült az asztalnál. A házunk nyári terasza. A saslikot én pácoltam be már reggel, és én is sütöttem meg. A pác receptjét majdnem három éven át finomítottam, mire tökéletes lett. És a salátát is, egyébként, én készítettem.
Hét éve ugyanaz ismétlődik. Már az első alkalomtól kezdve, amikor Kosztya bemutatta őt, Artjom végigmért tetőtől talpig, füttyentett egyet, és odavetette: „Na, Kosztya, úgy látszik, neked a telt nők jönnek be.” Akkor még mosolyogtam. Azt hittem, csak egy kissé durva vicc.
Nagyot tévedtem.
Nyolc éve házasodtunk össze Kosztyával. Én negyven voltam, ő harmincnyolc. Mindkettőnknek a második házassága. Kosztya mérnökként dolgozott egy tervezőirodában, én pedig addigra már megnyitottam a „Édes Ügy” második üzletét. Saját cukrászlánc. A nulláról építettem fel, hitel nélkül, segítség nélkül. Három éven át minden megkeresett rubelt visszaforgattam. Amikor összeházasodtunk, két üzletem volt. Most már öt.
Artjom Kosztya gyerekkori barátja. Együtt nőttek fel, együtt szolgáltak, minden ősszel együtt jártak horgászni. Kosztyának majdnem testvér volt. Ezt mindig is értettem. Talán ezért tűrtem olyan sokáig.
Artjomnak reklámügynöksége van: „Briz Media”. Logók, csomagolás, marketing, közösségi oldalak kezelése. Alapvetően jól ment neki. De volt egy apró részlet, amiről fogalma sem volt.
Hat éve új arculatra volt szükségem. Új design az egész hálózatnak: csomagolás, menük, táblák. A menedzserem, Vika három ügynökséget javasolt. Köztük volt a „Briz Media” is. Ők adták a legjobb határidőt és árat. A szerződést a cégemen keresztül kötöttem — „Konditer-Plusz”. Vika intézte a kommunikációt. És Artjom hat éven át dolgozott nekem úgy, hogy nem tudta: a pénzt a legjobb barátja felesége utalja.
Évi négymillió-nyolcszázezer rubel. Ennyit költöttem rájuk évente. Menüdesign, kampányok, új üzletek, közösségi média. Havonta pontosan négyszázezer. Mindig időben.
Kosztya tudott róla. Én kértem, hogy ne mondja el. Nem akartam összekeverni a barátságot a munkával.
Artjom pedig tovább viccelődött.
Azon az estén a teraszon letettem az utolsó tálat — sült zöldségekkel — és leültem Kosztya mellé. Artjom már bort töltött. A felesége, Lena, a tányérját nézte, mint mindig, amikor kezdődött a „műsor”.
— Marina, nyárig azért ledobhatnál pár kilót — mondta Artjom. — Fürdőruhát felveszel egyáltalán, vagy megint kendő mögé bújsz?
Csend lett. Valaki köhintett. Kosztya a térdemre tette a kezét. Az a megszokott mozdulat: „Tűrd el.”
Ránéztem Artjomra.
— Tudod, hogy még mindig nem fizettétek ki az irodai hitelt? — kérdeztem nyugodtan.
Egy pillanatra megakadt a mosolya. Aztán nevetett.
— Honnan tudod? Kosztya elszólta magát?
Kosztya hallgatott.
Az este ment tovább. Én pedig megint lenyeltem.
Egy hónappal később Artjom születésnapja. Negyvenkettő.
Sütöttem neki egy tortát. Háromszintes, csokoládébevonattal, karamell díszítéssel. Hat óra munka. Majdnem négy kiló.
Az étteremben húsz vendég volt. Elegancia, zene, fehér abroszok. Artjom a középpontban.
Amikor meglátta a tortát, füttyentett.
— Szép, Marina. Csak ezt a krémet inkább ne magadra pazarold — röhögött. — Látszik, hogy szereted az édességet.
Nevetés. Kínos tekintetek.
Valami bennem akkor kattant.
— Ez a torta tizenkétezer rubel. Hat órát dolgoztam rajta. Most pedig visszaviszem.
És elvittem.
Két hét múlva medencés buli.
— Nem mész be? — kérdezte.
— Nem.
— Félsz, hogy túlcsordul?
Nevetés.
Aztán hirtelen:
— Hülye dagadt! Ugorj!
És belökött.
Víz. Hideg. Meglepetés.
Kimásztam.
— Nyolcvanezer rubel. A telefonom. Holnapig várom az utalást.
— Ugyan már, vicc volt.
— Nem. Ez erőszak.
Nem fizetett.
Egy héttel később nálunk vacsora. Fontos partnerekkel.
Artjom megjelent.
Egy darabig normális volt. Aztán:
— Marina nálunk nemcsak jól főz, hanem jól is eszik!
Csend.
Felálltam. Telefon.
— Vika, holnap bonts fel minden szerződést a „Briz Mediával”.
Artjom értetlenkedett.
— Mit csinálsz?
— Hat éve én fizetem a cégedet. Évente 4,8 millió. És hét éve alázol.
Csend.
Félelem az arcán.
— Nem tudtam…
— Azt tudtad, hogy ember vagyok.
Szerződés vége.
Két hónappal később csőd szélén. Elbocsátások. Kisebb iroda.
Azt mondja rólam: „bosszúálló”.
Lehet.
De normális ember nem löki a megrendelőjét a medencébe.
Most csend van.
Először hét év után.
És egy kérdés maradt:
Túl messzire mentem?
Vagy ő ment túl messzire már régen?