„Azt hiszik, a feleséged már nem sokáig húzza… Pedig még mindannyiunkat túl fog élni.”
Lida korábban soha nem nyúlt a férje telefonjához. Ezúttal azonban valami belső érzés arra késztette, hogy mégis a kezébe vegye. A készülék zárolva volt. Egy pillanatig elgondolkodott, majd eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt Kosztya a lányuk születési hónapját és napját állította be jelszónak. Beírta a számokat. A telefon azonnal feloldódott – úgy tűnt, a kód azóta sem változott.
Megnyitotta az üzenetküldő alkalmazást. Egyszerű kíváncsiságból szerette volna megnézni, kivel tart kapcsolatot a munkatársain kívül. A lista tetején egy „Cicus” nevű kapcsolat szerepelt. A profilképen egy erősen megszűrt, szőke nő mosolygott vissza rá.
Lida szíve hevesen kezdett verni. Tényleg lehetséges, hogy Kosztyának viszonya van ezzel a nővel? Ijedtében félredobta a telefont. Talán jobb lenne nem tudni az igazságot, és tovább élni ugyanabban a hitben, mint eddig? De vajon ezek után képes lenne rá?
Néhány másodperc múlva mégis újra a telefonért nyúlt. Mély levegőt vett, majd megnyitotta a beszélgetést. Az üzenetek többsége hangfelvétel volt. Elindította az egyik legfrissebbet.
— Drágám, ma elmegyünk valahová vacsorázni, vagy inkább rendelünk valamit? Olyan jó lenne enni valami igazán finomat — hallatszott egy nő vidám hangja.
— Cicám, ne haragudj, ma nem fog menni. Otthon kell maradnom. A feleségem pár napra hazajött a kórházból, aztán vissza kell feküdnie a kezelésre — válaszolta Kosztya.
— Komolyan, meddig fog ez még tartani? Elegem van ebből! Azt mondtad, hogy nagyon rossz állapotban van, és a kezelés szinte semmit sem használ. Ehhez képest úgy mozog, mintha semmi baja sem lenne. Meglátod, még mindannyiunkat túl fog élni!
— Jana, ugyan már, miért beszélsz így? Rosszcsont vagy te. Ezért még meg foglak büntetni… készülj fel!
— Tudod mit? Nekem ebből már elegem van. Folyton bujkálni és titkolózni… Én már sokkal inkább a feleséged vagyok, mint ő. Csak sajnálatból mellette maradni? Ez nem élet.
Azt akarom, hogy végre hivatalosan is a feleséged lehessek. Szeretnék fiút szülni neked. El tudod képzelni, milyen boldogok lennénk együtt? Ideje lezárni ezt az egészet, megszabadulni attól az öreg tehertől, és tiszta lappal új életet kezdeni, kicsim!
Lida előtt elsötétült a világ. A hallottak után úgy érezte, forog vele a szoba. Nem volt ereje tovább hallgatni. Elhajította a telefont, majd lassan lerogyott a kanapéra.
— Anya, rosszul vagy? — kérdezte a lánya, Kata, miközben kilépett a szobájából.
— Katikám… borzalmas dolgot tudtam meg. Elolvastam apád és annak a nőnek az üzeneteit. Arra várnak, hogy meghaljak…
— Istenem… Ez komoly? Apának tényleg van valakije?
Kata felvette a telefont, és meghallgatott néhány hangüzenetet. Az arca pillanatról pillanatra egyre komorabb lett.
— Ez undorító… Erre egyszerűen nincsenek szavak. Hogy tehette ezt veled? Anya, most mit fogsz csinálni?
— Fogalmam sincs, kincsem… Legszívesebben azonnal elhagynám. A szemébe mondanék mindent, aztán becsapnám magam mögött az ajtót.
De nincs hová mennem. Ráadásul még hosszú kezelések várnak rám, amelyekhez pénzre van szükségem. Az ingyenes ellátás sajnos nem megfelelő számomra, azt a szervezetem nagyon nehezen viseli.
Jó gyógyszerekre van szükségem, azok pedig nagyon sokba kerülnek. Az apád pénze ugyanúgy az én pénzem is. Együtt építettük fel a vállalkozást, és nélkülem soha nem jutott volna idáig. Ezt te is pontosan tudod.
Ha elválunk, a vagyont úgyis meg kell osztani, de ez hosszú hónapokat venne igénybe. Nekem pedig lehet, hogy nincs ennyi időm. Ezért egyelőre nem mondok neki semmit. És te is próbálj nyugodt maradni. De hidd el, meg fogom találni a módját, hogy visszakapja mindazt, amit velem tett…
Lida csendben visszatette a telefont pontosan oda, ahol korábban feküdt. Épp időben, mert néhány pillanattal később berontott a lakásba a férje.
— A telefonomat itthon felejtettem. Nem láttad?
— De igen, ott van az asztalkán — felelte Lida, minden erejével igyekezve, hogy a hangja teljesen nyugodtnak hasson.
— Egyszerűen megőrjít ez a rengeteg munka… Ma este is rendezvényem lesz, úgyhogy későn érek haza. Nincs szükséged semmire, Lida?
— De igen, van egy kérésem. Sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy szeretnék egy saját lakást. Nem tudom, mennyi idő adatott még nekem, de azt szeretném, ha egy kényelmes, otthonos lakásban élhetném le a hátralévő időmet, nem ebben a túl nagy házban. Neked sem kellene végignézned, ahogy napról napra leépülök.
Az egyik barátnőm éppen elad egy nagyon szép, kétszobás lakást a belvárosban. Teljesen berendezett, bútorokkal és háztartási gépekkel együtt. Pont megfelelne nekem, ráadásul a kórház is közel van.
Kosztya tekintete idegesen ide-oda cikázott. Elgondolkodva összeszorította az ajkát.
Lida csak nézte őt, és szinte hallotta, mi járhat a fejében.
„Persze, nem olcsó mulatság egy ilyen lakás. De legalább nem kell állandóan a feleségemet néznem. Nyugodtan találkozhatok Janával, és sokkal több időt tölthetek vele. Lidának úgysem lehet már sok hátra. Csak ki kell várni. Aztán végre szabad leszek.
Most még nem hagyhatom el. Mindenki elítélne, hogy cserbenhagytam a beteg feleségemet. De ha meghal, majd eljátszom a gyászoló özvegyet, aztán elveszem Janát. Kata megkapja azt a lakást, amit most veszek. Végül mindenki jól jár.”
— Nem is rossz ötlet, Lida. Ha ettől jobban érzed magad, akkor vegyük meg azt a lakást. Érted semmi sem drága. Tessék, itt a bankkártyám. Van rajta elég pénz a kezelésekre és minden másra is.
A lakás ügyét pedig már holnap elintézem. Jó befektetés lesz. Küldd át a címet, és majd a saját nevemre íratom.
— Inkább ne. Írasd Kata nevére. Akkor nyugodtabb leszek, mert tudni fogom, hogy legalább neki mindig lesz egy biztos otthona.
— Rendben, legyen úgy. A lányunk közös, így teljesen mindegy, kinek a nevén lesz.
Kosztya távozott. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Lida teljesen kimerülten zuhant vissza a kanapéra. Csak most kezdte igazán felfogni, hogy a férfi, akiben évtizedeken át vakon megbízott, valójában elárulta őt.
Harminc évvel korábban Kosztya szinte térden állva könyörgött neki, hogy legyen a felesége. Most pedig már arról álmodozik, milyen lesz az élete nélküle, egy fiatalabb, csinosabb nő oldalán.
Ennél fájdalmasabb árulást elképzelni sem tudott. És mintha ez nem lenne elég, még a betegséggel is harcolnia kellett.
De Lida nem akarta feladni. Megfogadta magának, hogy összeszedi minden erejét, felépül, és tovább fog élni. Mindenki várakozásával szemben. Kosztyát pedig majd maga az élet számoltatja el.
Nem sokkal később megvették a lakást, átszállították a bútorokat és a személyes holmikat. Kata az édesanyjával együtt költözött be az új otthonba.
Lida folytatta a kezeléseket. Minden egyes nap embert próbáló volt, mégis rendületlenül küzdött, és méltósággal viselte a fájdalmat.
Kosztya időnként meglátogatta. Lida azonban egyre inkább úgy érezte, hogy a férfi nem együttérzésből jön, hanem azért, hogy felmérje az állapotát. Figyelte az arcát, a mozdulatait, vajon romlott-e már az egészsége.
Lida ezért szándékosan úgy tett, mintha napról napra gyengébb lenne. Azt akarta, hogy Kosztya azt higgye, már nincs sok hátra.
A kórházban, az infúziók alatt ismerkedett meg Mihállyal, aki szintén ugyanazon a kezelésen vett részt. A férfi mindig talált néhány biztató szót, amellyel erőt öntött belé. Senki sem értette meg olyan jól, min ment keresztül, mint ő.
Mihály felesége elhagyta, amikor megtudta, hogy hosszú ideig beteg férjét kellene ápolnia. Bár a férfit mélyen megviselte a történtek, nem táplált haragot iránta. Úgy gondolta, minden embernek joga van a saját boldogságát keresni.
Gyermekeik soha nem születtek, és ezt élete egyik legnagyobb fájdalmának tartotta.
A kezelések befejezése után Lida és Mihály telefonszámot cseréltek. Ettől kezdve rendszeresen felhívták egymást, érdeklődtek a másik hogyléte felől, és megosztották egymással a legkisebb örömöket és nehézségeket is.
Mihály figyelme, kedvessége és őszinte támogatása idővel felbecsülhetetlen értéket jelentett Lida számára. Mellette ismét kezdte elhinni, hogy az élet még mindig tartogathat számára reményt.
Lida a szüleinek, akik egy másik városban éltek, egyetlen szót sem szólt a betegségéről. Nem akarta feleslegesen aggodalommal terhelni őket. Édesanyjának gyenge volt a szíve, és Lida jól tudta, hogy egy ilyen hír csak még jobban megviselné.
Amikor végre kiderült, hogy az állapota javulni kezdett, újra visszatért belé az életkedv. Úgy érezte, ismét van ereje harcolni. És most már elérkezett az ideje annak is, hogy a férjével rendezze a dolgokat.
Egy este minden előzetes figyelmeztetés nélkül elindult a régi házukhoz. Saját kulcsával halkan kinyitotta az ajtót, és nesztelenül belépett.
Pontosan az a látvány fogadta, amire számított.
Kosztya otthon volt. Nem egyedül.
Mellette ott ült Jana.
Amint a férfi meglátta Lidát, azonnal felpattant a kanapéról.
— Lida?! Mit keresel itt? Miért nem szóltál előre?
Ekkor a konyhából kilépett Jana. Rövid selyemköpenyt viselt, világosra szőkített haja lazán omlott a vállára. A kezében két pezsgőspoharat tartott.
— Szia, Kosztya — mondta Lida higgadtan. — Ha esetleg elfelejtetted volna, ez a ház még mindig ugyanannyira az enyém is. Jogom van akkor belépni ide, amikor csak akarok. Látom, te sem unatkozol. Bemutatsz bennünket egymásnak?
— Ööö… Ő Jana… A kolléganőm. Egy új projektről beszélgettünk…
— Drágám, hagyd már ezt a mesét! — csattant fel Jana. — A feleséged beteg lehet, de nem ostoba. Pontosan tudja, mi folyik itt. Lida, én évek óta Kosztya szeretője vagyok. Szeretjük egymást. Legalább valaki kimondta végre az igazat!
— Jana, igazán örülök nektek — felelte Lida teljes nyugalommal. — Manapság olyan ritka az őszinte, tiszta, önzetlen szerelem. Gondolom, a tiétek pontosan ilyen.
— Természetesen! Mit képzel rólam? Én nem a pénzéért vagyok vele. Egyszerűen szeretem Kosztyát. Ő életem férfija.
— Akkor bizonyára mellette maradsz jóban és rosszban is. Akkor is, ha egyszer minden vagyonát elveszíti?
— Hát persze! A pénze egyáltalán nem érdekel.
— Ennek igazán örülök. Akkor most rögtön lehetőségünk lesz meggyőződni róla.
Lida ezután a férje felé fordult.
— Kosztya, írasd át rám a vállalkozást és a bankszámlákon lévő pénzt. Hiszen ezt az egészet együtt építettük fel. Ott voltam melletted az első naptól kezdve, és minden lépésednél segítettelek. Meghagyhatod magadnak annyit, amennyiből újrakezdheted.
Pontosan úgy, ahogyan annak idején együtt indultunk el a semmiből.
Harminc éven át becsülettel álltam melletted. Soha nem árultalak el, nem csaptalak be, és nem hagytalak magadra.
Veled ellentétben.
Szeretőt tartani akkor, amikor a hűséges feleséged súlyos betegséggel küzd, és leginkább szeretetre, támogatásra és gondoskodásra lenne szüksége… ennél aljasabb és gyávább dolgot nehéz elképzelni.
Ezért teljes joggal várok tőled kárpótlást.
És közben az is kiderül, hogy Jana valóban téged szeret-e… vagy csupán mindazt, amid van.
Jana zavartan nézett Kosztyára.
— Drágám, miről beszél ez a nő? Mégis miért kellene neked átadnod neki a cégedet és az összes pénzedet?
Kosztya feszülten felsóhajtott.
— Ebben Lida valóban túl messzire ment. Viszont a válás után a közös vagyont természetesen egyenlően kell majd megosztanunk.
Jana arca azonnal megkeményedett.
— Ezzel én egyáltalán nem értek egyet! És mégis miből fogunk élni? Tudod egyáltalán, mennyit költök havonta kozmetikai kezelésekre? És a ruháim? Azok sem kerülnek két fillérbe!
— Valahogy majd megoldjuk — próbálta nyugtatni Kosztya. — Hiszen azt mondtad, ha két ember igazán szereti egymást, akkor a pénz nem számít. Neked én vagyok fontos, nem a bankszámlám, igaz? Nem maradunk teljesen nincstelenek, de az biztos, hogy olyan fényűző életünk már nem lesz, mint eddig.
Jana gúnyosan felnevetett.
— Na, azt már nem! Nem azért vagyok veled, hogy a fiatalságomat egy csóró, büdös öregember mellett pazaroljam el! Még néhány év, és pontosan az leszel! Te egészen más jövőt ígértél nekem!
Arra vártam, hogy a feleséged végre meghaljon… Ennyi időn át tűrtem és vártam hiába? Elviseltem minden ölelésedet csak azért, mert azt hittem, hamarosan minden a miénk lesz! Tudod mit? Menj a fenébe! Én erre az életre biztosan nem vállalkoztam! Maradj csak a félholt feleséged mellett!
Dühösen berohant a hálószobába, villámgyorsan átöltözött, majd kiviharzott a házból. Mielőtt becsapta maga mögött az ajtót, még megvetően Kosztya felé köpött.
Néhány másodpercig síri csend uralkodott.
Lida törte meg elsőként.
— Nos, Kosztya… Most már te is láttad, milyen valójában a te drága Janád.
A férfi lehajtotta a fejét.
— Igen… Most már mindent értek. Ostoba voltam. Elhittem, hogy tényleg szeret. Olyan szépeket mondott nekem… Most pedig egyik pillanatról a másikra csak egy büdös öregember lettem a szemében.
Lida fáradtan felsóhajtott.
— Kosztya, beadom a válókeresetet. A közös vagyont igazságosan megfelezzük, aztán mindenki megy a saját útján. Ahogy a tengeren egymástól eltávolodó hajók, úgy válunk el egymástól végleg.
Kosztya némán bólintott.
— Rendben van, Lida… Tudom, hogy nincs mentség arra, amit tettem. Mégis azt kérem… ha egyszer képes leszel rá, bocsáss meg nekem.
Az idő lassan telt, és Lida betegsége fokozatosan visszahúzódott. Senki sem tudta megmondani, meddig marad így, de ő többé nem akart a jövőtől rettegni. Megtanulta értékelni minden reggelt, minden mosolyt és minden új napot, amelyet ajándékként kapott az élettől.
Már nem volt egyedül.
Mellette ott állt a lánya, Kata, aki minden nehéz pillanatban támasza maradt.
És ott volt Mihály is, akinek őszinte törődése, figyelme és szeretete lassan begyógyította nemcsak a testén, hanem a lelkén ejtett sebeket is.
Lida végül megértette, hogy az igazi boldogság nem azokkal érkezik, akik hangosan esküdöznek örök szerelemről, hanem azokkal, akik a legnehezebb időszakban sem fordítanak hátat nekünk.