„Azt hiszik, a feleséged már nem sokáig húzza… Pedig még mindannyiunkat túl fog élni.”
Lida korábban soha nem nyúlt a férje telefonjához. Ezúttal azonban valami belső érzés arra késztette, hogy mégis a kezébe vegye. A készülék zárolva volt. Egy pillanatig elgondolkodott, majd eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt Kosztya a lányuk születési hónapját és napját állította be jelszónak. Beírta a számokat. A telefon azonnal feloldódott – úgy tűnt, a kód azóta sem változott.
Megnyitotta az üzenetküldő alkalmazást. Egyszerű kíváncsiságból szerette volna megnézni, kivel tart kapcsolatot a munkatársain kívül. A lista tetején egy „Cicus” nevű kapcsolat szerepelt. A profilképen egy erősen megszűrt, szőke nő mosolygott vissza rá.
Lida szíve hevesen kezdett verni. Tényleg lehetséges, hogy Kosztyának viszonya van ezzel a nővel? Ijedtében félredobta a telefont. Talán jobb lenne nem tudni az igazságot, és tovább élni ugyanabban a hitben, mint eddig? De vajon ezek után képes lenne rá?
Néhány másodperc múlva mégis újra a telefonért nyúlt. Mély levegőt vett, majd megnyitotta a beszélgetést. Az üzenetek többsége hangfelvétel volt. Elindította az egyik legfrissebbet.
— Drágám, ma elmegyünk valahová vacsorázni, vagy inkább rendelünk valamit? Olyan jó lenne enni valami igazán finomat — hallatszott egy nő vidám hangja.
— Cicám, ne haragudj, ma nem fog menni. Otthon kell maradnom. A feleségem pár napra hazajött a kórházból, aztán vissza kell feküdnie a kezelésre — válaszolta Kosztya.
— Komolyan, meddig fog ez még tartani? Elegem van ebből! Azt mondtad, hogy nagyon rossz állapotban van, és a kezelés szinte semmit sem használ. Ehhez képest úgy mozog, mintha semmi baja sem lenne. Meglátod, még mindannyiunkat túl fog élni!
— Jana, ugyan már, miért beszélsz így? Rosszcsont vagy te. Ezért még meg foglak büntetni… készülj fel!
— Tudod mit? Nekem ebből már elegem van. Folyton bujkálni és titkolózni… Én már sokkal inkább a feleséged vagyok, mint ő. Csak sajnálatból mellette maradni? Ez nem élet.
Azt akarom, hogy végre hivatalosan is a feleséged lehessek. Szeretnék fiút szülni neked. El tudod képzelni, milyen boldogok lennénk együtt? Ideje lezárni ezt az egészet, megszabadulni attól az öreg tehertől, és tiszta lappal új életet kezdeni, kicsim!
Lida előtt elsötétült a világ. A hallottak után úgy érezte, forog vele a szoba. Nem volt ereje tovább hallgatni. Elhajította a telefont, majd lassan lerogyott a kanapéra.
— Anya, rosszul vagy? — kérdezte a lánya, Kata, miközben kilépett a szobájából.
— Katikám… borzalmas dolgot tudtam meg. Elolvastam apád és annak a nőnek az üzeneteit. Arra várnak, hogy meghaljak…
— Istenem… Ez komoly? Apának tényleg van valakije?
Kata felvette a telefont, és meghallgatott néhány hangüzenetet. Az arca pillanatról pillanatra egyre komorabb lett.
— Ez undorító… Erre egyszerűen nincsenek szavak. Hogy tehette ezt veled? Anya, most mit fogsz csinálni?
— Fogalmam sincs, kincsem… Legszívesebben azonnal elhagynám. A szemébe mondanék mindent, aztán becsapnám magam mögött az ajtót.
De nincs hová mennem. Ráadásul még hosszú kezelések várnak rám, amelyekhez pénzre van szükségem. Az ingyenes ellátás sajnos nem megfelelő számomra, azt a szervezetem nagyon nehezen viseli.
Jó gyógyszerekre van szükségem, azok pedig nagyon sokba kerülnek. Az apád pénze ugyanúgy az én pénzem is. Együtt építettük fel a vállalkozást, és nélkülem soha nem jutott volna idáig. Ezt te is pontosan tudod.
Ha elválunk, a vagyont úgyis meg kell osztani, de ez hosszú hónapokat venne igénybe. Nekem pedig lehet, hogy nincs ennyi időm. Ezért egyelőre nem mondok neki semmit. És te is próbálj nyugodt maradni. De hidd el, meg fogom találni a módját, hogy visszakapja mindazt, amit velem tett…
Lida csendben visszatette a telefont pontosan oda, ahol korábban feküdt. Épp időben, mert néhány pillanattal később berontott a lakásba a férje.
— A telefonomat itthon felejtettem. Nem láttad?
— De igen, ott van az asztalkán — felelte Lida, minden erejével igyekezve, hogy a hangja teljesen nyugodtnak hasson.
— Egyszerűen megőrjít ez a rengeteg munka… Ma este is rendezvényem lesz, úgyhogy későn érek haza. Nincs szükséged semmire, Lida?
— De igen, van egy kérésem. Sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy szeretnék egy saját lakást. Nem tudom, mennyi idő adatott még nekem, de azt szeretném, ha egy kényelmes, otthonos lakásban élhetném le a hátralévő időmet, nem ebben a túl nagy házban. Neked sem kellene végignézned, ahogy napról napra leépülök.
Az egyik barátnőm éppen elad egy nagyon szép, kétszobás lakást a belvárosban. Teljesen berendezett, bútorokkal és háztartási gépekkel együtt. Pont megfelelne nekem, ráadásul a kórház is közel van.
Kosztya tekintete idegesen ide-oda cikázott. Elgondolkodva összeszorította az ajkát.
Lida csak nézte őt, és szinte hallotta, mi járhat a fejében.